Rimay János: A magyar nemzetnek romlása s fogyása
Ó szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartattál úgy, mit senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy útad is ép.
Kedvelt s böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Nevednek szépsége utálatságossá.
Föld reménységére felnevelt úrfiak,
Szemétre vettettek úgy, mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.
Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Serged szép száma fogy, romol s szállton száll;
Inséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett rakodik apró tál.
Ki szánhat? Bánd magad nyomorúságidat,
Mert nézi s nem érzi az csak romlásodat,
Aki építhetné te szép országodat,
Könnyen múlatja el csak záloglásidat.
Sem pénz, jószág mostan s méltó árú posztó
Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
A nagy orv mert kicsinyt szörnyebb felakasztó.
Ó kedves nemzetem, hazám, édes felem!
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem:
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem,
Nálad, hogy szeretlek, légyen e vers jelem.
