Döbrentei Gábor: Hazai ügy, a nemzeti nyelvre nézve
Szerettem a hazát’
Megszegtem kedvéért szívem örömeit,
Csakhogy látnám jőni ragyogó csillagát;
Reszketve gyujtottam éjjelim mécseit:
Mim érte? a szent ügy most is tapodtatik,
S híve, tört oltára mellé taszíttatik.
Szegény fásult haza!
Legdicsőbb elméid koszorúzatlanok,
Amilyeneket máshon büszkén jutalmaza,
Nálad üres hirű vigasztalatlanok,
Pazarlják éretted hősi erejeket,
S te inkább töröd, mint élesztnéd lelkeket.
Ők megsajnállanak,
S ifjan nekivágva sülyesztő éjednek,
Rontják, törik, amik díszedben gátlanak;
Fejtik tüzét lomhán eltapodt nyelvednek,
S hajdan dicsőséged parlagosúlt útján
Új virágod csattan lelkesb fiad lantján.
Az ifjú mit nem mer?
Híres tettű nevek sugárzását issza,
Pajzstrengető karja ezer hydrát lever,
Vak hátráltatóját porba nyomja vissza;
S még tapasztalatlan szíve szép árjában
Nagyra kelendő Nap szenderg hajnalában.
De mire ébred fel!
Magát-rontó hideg serget veszen észre.
S hull a magasan járt, roncsolt érzésivel;
Búsan néz a szépen elgondolt egészre;
S aki messze repült s hitte hogy nagyot tesz;
Egy kis körbe szorult szendergő férfi lesz.
El ugyan nem gyávul,
Kicsordúlt nagy könnyét letörli hirtelen,
Lelke megzúzva is szikrát pattantva gyúl.
Lágy panaszba fúlni látja hogy dísztelen.
Olvadást csak azért engedne szívének,
Hogy, ah, ő ne érje hunytát nemzetének.
Meg-meglátogatják
Magányában régibb széposzlott képet,
Mátyás fényén s Mohács sírján hordozgatják,
S erre megint forrnak fojtott érzései,
Felkönyörg hazája ősi istenének,
Nyisson ragyogó kort nemzetünk nyelvének.
