Már nincsen Imre, már felment az égbe,
Az angyalokkal örökké játszani,
Imát többé nem rebegnek, óh nem
Mosolygó, halvány, néma ajkai.
- Ott nyugszik immár gyászos ravatalán,
Kezében ékes liliom vagyon,
Oly szépen nyugszik, mint a Hold sugára
Bús fenyvesekkel árnyékolt tavon.
- Oh miért hagyál itt jó fiam, szerelmem,
Hogy válhattál el tőlem ily korán?
Mért hervasztád el nemzeted reményét,
Te legszebb gyöngy a magyar koronán ? -
Zokog fel búsan, két térdre hullva,
István, a szent, a megsebzett király;
Ha te meghaltál, óh mondd, a kereszttel
A most megváltott nép elé ki áll?
De Imre hallgat, atyja jajszavára
Sem nyílhatik meg hideg kebele,
Csak egy-egy égő fáklya lobban olykor,
Miként ha enyhe választ intene,
S elalszik az is.
Csak István virraszt és István szívében
Él a honfibú egyes egyedül,
Ennek szent lángján, porban gyulladozva
Az égre veté könnyes szemeit;
Oh mentsd meg Isten a hit új hazáját,
Mert elveszünk, ha jobbod nem segít!
Nem kérek enyhet, balzsamot szívemre,
Mert Te akartad, hogy legyen sebes,
Hanem könyörgöm Hozzád, Istenemhez,
Vess egy pillantást hű népedre, vess.
- Alig rebegte el a szent imáját,
A liliom Imre jobbkezében
Felnyílik lassan,
És hófehér virágján lobogni kezd
Egy ég lövelte fény.
E fényből aztán csillagok teremtek,
Amelyből egy kéz koszorút fűze,
És a koszorúban ott álla szelíden
Jézus szent Anyja, a Szűzek Szűze.
- Fiam, az ég meghallgatta imádat,
Engem küldött e honnak gyámolul,
Csak lábaimhoz fuss, te jó magyar nép,
Hogyha fölötted az ég beborul.
Én kérek áldást, békét hazádra
S ha harcisíkra szállnod kellene,
Én, ki zászlóid vezérlem,
Én harcaidnak védő szelleme.
- Szólott a szent Szűz és eltűnt a fényben,
Utána menten a hajnal hasadt,
Mutatván vért, de rózsát is sokat.
Istvánnak nincsen többé honfikönnye,
Letörlé azt a menny szent vigasza,
Mert, habár elveszte legszebb reményét,
De már Anyát nyert a magyar haza.