Kis ósdi házak... csöppnyi kertek...
Zegzúgos utcák... vén anyó...
Pár fűszál... kőkereszt... óh jertek,
Itt megpihenni jaj be jó.
Itt bolygok én és óh be régen
Itt bandukolt a dédapám –
Viharzó város tengerében
Te csönd szigetje, vén Tabán.

Itt-ott kis állvány... rajta vászon,
Dúsfürtű ifjú festeget;
Mereng az ódon sárga házon,
Majd kémli fönn a kék eget.
És száll a kobzok víg kanája
Az alkony lágy fuvallatán –
Poéták s piktorok tanyája,
Óh múzsák berke, vén Tabán.

S hej régi házak... régi mámor...
Ki tudja, egykor itt mi volt?
Nagy, lázas éjek, pajkos Ámor –
Nem látta más, csupán a hold.
És most is, hogyha jó az este,
Itt vár reám az én babám:
A vágytól ég a lelke, teste –
Óh csókok kertje, vén Tabán.

Ám egyszer véget ér a nóta,
A végzet mindent elsodor;
S ki itt állsz századvégek óta,
Maholnap rád kerűl a sor.
A csákány döng, a balta koppan,
Kimúlsz egy zordon éjszakán –
De színes képen, víg dalokban
Örökkön élsz majd, vén Tabán.