Eljött a tél, eljött a büszke kényúr,
Hogy leigázza a természetet.
A tomboló szélvész volt paripája,
Melyen megjött, melyen megérkezett.
Szólott haraggal: erdők fája, bokra
Mélyen hajolj meg és nyomban levedd,
Mit oly rátartó gőggel, kérkedéssel
Hordasz, a lombot: tollas süveged.
Födetlen fővel állj meg énelőttem,
Ki úr vagyok, a ki parancsolok,
Különben meglásd kiütöm fejedből
Ama fölbokrétázott kalapot.
S te völgy patakja, tévelygő kalandor
Kinek gyors nyelve szüntelen pereg,
Kinek gonoszról suttogó beszédét
Kiváncsian hallgatja völgy, berek.
Egy perc... de nem, e pillanattól fogva
Titokban sugdosódnod nem szabad,
S hogy lassubb légyen lépteid futása
Reád teszem e súlyos láncokat.
S ti dalnokok, te csattogány s pacsirta!
Kik annyi rosszat énekeltetek,
Egyetlen szót, avagy hangot se halljak,
Különben még kitépem nyelvetek.
S te felhő, a lég fekete vitéze,
Ki háborogván gyakran fölvered
A természetnek békességét, rendét,
Jer, add által villámló fegyvered.
Én békességben vágyok itten élni,
És békességben addig nem vagyok,
A míg alatta fekete ruhádnak
Tündöklő pallos: a villám ragyog.
Ekképen szólt és síri némaság lőn:
Födetlen fővel áll künn a bokor;
A völgy patakja súlyos láncokat hord,
És néma, mint a lelketlen szobor.
Elhallgatott a csattogány, s pacsirta
Nem nyitja többé dalra szíverét;
A felhő, a lég fekete vitéze,
Nem mutogatja fényes fegyverét.
Csupán a szél, a kényúr paripája,
Tombol, üvölt s a mint végig halad,
A messze puszták sivatag határin
Magasan égbe rugja a havat.