Döbrentei Kornél: A Nagyisten vagánya
Gyurkovics Tibor halálára
„…Uram, élettortámat kedvedre szeld át
s rád bízom, mikor fújod el a gyertyát.”
Megtörtént hát,
tortádon maga az Isten
lehelte el a gyertyát:
nem pöffeszkedett restként odafenn,
fölparcellázta, vélve: nem illet az egésze,
nagyvonalúan, mégis fukarul szeletelt,
Néked jusson a mandula-keserrel kevert
küzdelem-tajték tejszín-édessége.
Nem tudom, vándortarisznyába útravalónak elég-e:
a túlvilágig bízhat vagy elfogy a halál végessége.
Édes Bátyám, ki elment,
elébb megcselekedted: az élet
telje delejjel jöjjék el itt lent,
hol a pokolhoz a lelkünk hozzáérett,
reménységünk: Téged a menny nem rettent.
Miccenésnyit helyben marasztott a Bazilika-hideg,
nem cövekedtél le, bár kidőltél a gyilkos sorsvágtán,
és elzsibbadt benned a jászol-rács ideg,
akkor is gyalog-őrszemként silbakolsz a vártán,
noha sarkantyúddal ösztökélt Szent Mihály lova magosba vihet,
tudom, ki az altemplomok alá leástam,
meglelve minden ámítást, ábrándot, tév- és tévhitet -:
múlásod, születésed rózsalüktetés a hervadásban:
és még akkor sem vesztett semmi pocsékba, hiába,
ha elkoptatott jövendő mállik a múmiába,
megtart mirhaillat, bár szánkban bohosodik a szent ének,
a hallgatás, kimondás, átok, fohász már mit sem érnek.
Amikor hatalmas őstölgy zuhan ki döngve,
gyökere-szakítottan, szívet hasítva szárad a csöndbe,
irdatlan kráter-űrt hagy maga után,
melyben örökké dagálylik a hiány,
amit majd szeméthegyekkel fojt el a világ:
Fentvaló, a lázadáshoz küldj több küldetéses csemetefát,
sarjaszd seregük, a vakmerő erőt rostjainkba mentve át -:
Te, Bátyám, óriás tölgyként mentél el, ám úgyis, mint nemes vadak,
kiket kötelez földöntúli szemérem,
hogy kiszenvedni félrehúzódjanak,
ne leljék őket elveszejtő gyengeségben.
A visszarévedést nem úgy akarom,
miként az elefántok:
egybegyűjtik elhullt társaik csontját, mert eredetük emlék áldott,
én asztrál-tested naponta összerakom,
mint nyolc évszázad költő-titánjait, magamba építem,
legyen megbíróbb végvárrá, a létem.
Isten homlokán fejpántként vonul neved,
alászentül szelíd-zuhanásos alkonyatban,
s újra felserken virradatos-halhatatlan,
betelnek véled az égi terek,
abba haltál bele, hogy Magyarország beteg.
Most odafönt, mint az Úr vagánya,
sarmőr; mulattatod s Ő nevet,
derűsnek tetsző mosolyát szíved búval bánja,
míg szemedből a zápor megered,
és a szomorúságtól sűrű függönyön kilátván,
üzenhetsz népednek, jelentheted,
marad a derékba tört, fekete égbolt Magyarország felett
Vagy feldereng a szivárvány.
