Íródott, mikor elmúlott rólunk a csapások esztendeje: 1919.

Uram, hát eljöttünk a számadásra,
most, hogy az esztendőnek vége.
Mi: sáfáraid és pásztoraid
lehajtott fejjel, de becsülettel
állunk uram a színed elébe.
Amit kezünkre bíztál Pusztaszernél:
az ősi jószág, a szép, a drága,
hát biz… akárhogy csűrjük-csavarjuk
- meg aztán nemcsak mirajtunk múlott -
farkasok jártak Uram, a nyájra!

De szép is volt az! Hogy örült a lelkünk
s milyen örömest őrizgettük!
Te tudod Uram, ezer Újévkor
híven számolt a számadónk mindig
s nem volt egy szikra hiba se bennük!

Most meg ládd - számadónk sem volt egy évig
s mindjárt nagy hiba esett a nyájba,
pedig őriztük, szent becsülettel
- ébren volt mind a soros virrasztó! -
de hát… farkasok lopództak rája…

Nagy híjja van! Haj, szörnyű nagy a híjja…!
Hogy is mondjam meg Uram teneked?
Hogy is kezdjem már… miképpen mondjam?
Hát nézd Uram: a drága kis bárány,
a Felföld bizony… bizony elveszett…

Éjszaka volt. A pásztortüzünk égett,
felleg födte a Gönczöl szekerét,
a soros bojtár pipázott csöndbe
s ihol: egyszer csak farkas riasztja
északnyugatról a jószág elejét!

Kurjant a bojtár - ugrottunk is gyorsan
s rohantunk Uram - bízvást hiheted! -
Csattant a bot s a karikás ostor
de akkor… immár ezernyi farkas
rohant a nyájra s körbe kerített…!

Kevesen voltunk… segélyért kiáltánk,
hogy jöjjön már hát többi pásztor.
És nem jött senki! S mi vérbe rogyva,
hörögve néztük, hogyan prédálnak
a dúvadak az ősi nyájból…
Uram, nem vétkes a pásztor ebbe'
hűség, becsület volt bennünk látod,
- igyekezetbe' sem volt hiányunk -
és mégis vitték jaj, rác farkasok
a szelíd Bácskát, a gyönge Bánátot…!

Aztán, hogy mondjam… hát ezt,
hogy mondjam meg?
- én: ezeréves kivénült szolgád -
jaj! ősz fejemnek… Uram elvitték
a legszebbet és legdrágábbat,
a szemünk fényét: Erdélyt elrabolták…!

Nagy híjja van a nyájnak, szörnyű híjja!
S e számadásom kínzóbb a tűznél.
Öreg szívemben jajdul a bánat
s hidd el Uram, hogy az se fájna így,
ha megtaposnál és messze űznél!

Most tégy Uram, hát tégy te igazságot!
- Hiszen én csak egy vén szolgád vagyok. -
Adjál közénk egy nagy, bölcs számadót
s azután mondd meg, hogy hát mit tegyünk,
mi: ezeréves magyar pásztorok?

Mondd: hogy szerezzük vissza a miénket
- amihez jussod csak neked vagyon -
mondd: hogy öljünk meg minden dúvadat
s meglásd - megtesszük nagy becsülettel
a fütykösünkkel verjük mind agyon!

Uram! Hát ez volt a mi számadásunk,
most, hogy itt az esztendőnek vége.
Mi: - sáfáraid és pásztoraid -
lehajtott fejjel, de becsülettel
állunk Uram a színed elébe...