Döbrentei Kornél: Egy Martinovics-arcképre

Levágott fejed idáig gurul.

Délibáblik a békénk petárda-nyárban.
A vér ribizkegyöngyei ékszerezik
föl a szívünkhöz vezető csapát,
halálod szaga után is lelkesen
loholsz, ribanchűségre silány
koncokon kiképzett kopó, fülünkben
még körmeid fakó kopogása;
az árulás ütemre szarusodik
az időben,
     elfojthatatlan szól
benned a vadászkürt, ki magad is
préda vagy, nagysághajhászó balek,
kisajátítottál egy országos
ábrándot, mint kakukknépek az ősi
temetőket, cserébe a hatalom
az arcodba ürített s bűzével
örökkétig megjelölt –
            emlékedtől
elapad a tömjén ereje.
Levágott fejed idáig gurul;
nem mindenható a föld, de a jelképek
istenanyagból kimerül a rothadás
roppant irama bennük,
    koponyád
csonthéjas kispokol, nemzetemésztőn
üzemelő példa –
    Borzalmas bugyraikban
hamubasült pogácsaként magukkal viszik
a hit irgalmatlan vándorlegényei,
táplálni gerjedelmük bármi alkura.

A mesékben megbüdösödik az igazság.

Délibáblik a békénk petárda-nyárban,
hernyók özönölnek a Vérmezőn, mélán
arasol bennük a képzelet,
       kegyhely
az ősz, hozzá zarándokolnak s nyálukba
gubózva kivárják, hogy szárnyakká
nőjön a türelem,
    vonulnak, neszezésük
selyemrettenete rideg tankcsorda-zörömb:
porrá táncoltatja a szabadság emlékműveit,
akár a föld vacogása a nagy hegyet.

Délibáblik a békénk petára-nyárban,
láthatatlanul, mégis jelenvalón fenyegetül
fölénk a vérpad árnya –
     s lassan testet ölt.