Illyés Gyula: Magyarok

Négy cölöpön nyaláb szalma,
ez a fészer, az a pajta,
közöttük az aklok, ólak
egymás nyakába omolnak.
Egy jó szél, ha kedvet kap rá,
az egészet elfúhatná.


Mintha csupán tegnap este
vetődtek volna e helyre
s azt forgatnák, hogy már holnap
újra tovább vándorolnak:
amit raknak, csak úgy rakják,
ha ledől is, ne sirassák.


Sátor-forma most is a ház,
végiben már a ló tanyáz,
ablak előtt a pitvarba
bundán éjjelez a gazda,
nézi a csillagos eget,
sóhajt is hozzá eleget.


Vágyna nyögve már aludni
és ha alszik: fölriadni.
Szunnyad, ébred, úgy néz körül,
mint aki a vízbe merül;
amit elkap a valóbul:
még fojtóbb lidérccé torzul.


A gémeskút az udvaron
forgatja nyakát nyugtalan,
föl-fölszimatol az űrbe,
mintha ugorni készülne,
szökni feszült ínnal vissza,
honába az ősi síkra.


Oly szomorú, oly nyomorú,
oly ez az egész falu,
mint egy megtorlott falka juh,
mint egy elveszett háború.
Sűrű, tömött, mégis olyan,
mint ki a földön maga van.


Hűsöl a kutya a porban,
elnézi magát a holdban.
Mit őrizzen, amit őriz,
lopkodja azt még az ég is.
Úgy dől a panasz belőle,
mintha maga a föld bőgne.


Ezer éve vár így itten,
ezer éve idegenben,
tépázva a szélben, éjben,
ezer éve útrakészen
ez a falu, ez az ország,
ez az egész Magyarország.


Az utca a kapu előtt,
megbánta tán, hogy idejött,
visszatorpan, kanyarogva,
mintha görcsben fuldokolna.
Jobbról-balról az árkon át,
ráejti a palánk magát.


Túl a falun köröskörül
rejtelmes új világ terül,
idegen, mint valaha rég
Don partján a nyugati ég,
hatalmas is, tilalmas is,
elvesztél, ha befogad is.


Kik ott élnek, nem is élnek,
jók volnánk kísértésnek.
Mintha mind évezrede már
cammogna így ökre után
más szavára, más földjére,
a sír felé, az övébe.


Haj, szegény nép, haj magyar nép,
napod hátra mennyi van még,
talán halott is vagy már rég,
nem vagy több, mint hiú emlék,
már hantot rád én is vetnék,
ha nem a te fiad volnék.


Emlék, hogy még jobban fájjon,
olyan vagy te már e tájon
vígságoddal, keserveddel
egész lenge életeddel,
mint rég hangzott jajszó, mellyet
a helyek még visszavernek.


Hol örököd, hol a földed,
futó barmaid körötted?
Mit az ősök neked hagytak:
szép réteid merre vannak
s a kerítés, a friss fegyver,
ha jussot vitatnod kell?


Hol a hazád, mondd meg nékem?
eltanyázni békességben?
Hol a hazám, haj, feleljél,
ha nemzettél, ha megszültél.
Az az otthon, mit ígértél,
mikor emberré neveltél?


Ne a voltra, ne szavakra,
mutass egyszer tenmagadra.
Mit sirassak, mit sajnáljak,
hogyha egyszer itthagynálak?
Mutass csupán annyi földre,
hol egy ibolyám kikölne.


Haj szegény nép, haj magyar nép,
megfakult, füstös tükörkép,
nézek beléd, félve nézem
milyen arcot mutatsz nékem?
Mosolygót-e? Kesergőt-e?
Gyilkolásra őrjöngőt-e?


Haj szegény nép, földre rántva
arccal a fekete sárba,
árvábban a fuldoklónál
mintha szívemben forognál,
hogy felnyögjek én is, állván
apám pusztuló portáján.


Felhők közt a véres hold fenn
nyílik-zárul, mint hunyó szem.
Mint borús hír, gyászüzenet,
lengenek el a fellegek.
Úsznak úsznak kelet felé,
a szívünk megreped belé.


Az országút két fasorral
integet, mint felnyúló kar.
Ha kedves a sorsod, költő,
fuss tova te is e földről.
Amit láttál, amit szántál,
hallgasd el, mit megsiratnál.

szozattv


szozat a tiszta hang szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf