Gyulai Pál: Vigasztaló

Ej ne búsulj, hogy öregszel,
A természet rendje az;
Ettől ám meg nem menekszel,
Nem virul örök tavasz.
Évszak és kor egymást váltja,
Amit bír, enyészni látja,
S bár a múltért sír szeme,
Van azért új öröme.

Nem örülsz-e? Immár nem bánt
Hiú vágy és küzdelem,
Szenvedély örvénybe nem ránt,
Nem kínoz a szerelem.
Megszűnt a sok össze-vissza,
Szíved nyugodt, elméd tiszta,
S vidáman megáldhatod
Őszi fényű szép napod’.

Ne bánd, hogy már hagyogatnak
A remények hűtlenül,
Szép emlékid megmaradnak
S rájok újabb fény derül.
Hány reménynek rabja voltál,
Hányszor hittél és csalódtál!
Egy szép emlék pályabér,
Száz reménynél többet ér.

Ne erőlködj’ ifjú lenni,
Vén szerelmes rút alak,
Festett hajjal bálba menni…
Jaj csak így ne lássalak!
Maradj, ami vagy csak annak:
Öreg úrnak, tisztes aggnak,
És emelje lelkedet
Az őszinte tisztelet.

Hadd lyányodnak, hagyd fiadnak
Az ifjúság örömét,
Örömid neked is vannak,
Csak kezed ne dúlja szét:
Természet s művészet bája
Lelked gyönyör közt himbálja,
S kit szeretsz, a hű család,
Gond mellett sok élvet ád.

Hát hazád? Egész halálig
lelkesül a honfi-szív;
Mássá csak a módja válik,
Maga élve-halva hív.
Érett ésszel, józan fővel,
Lépést tartva az idővel,
Ha a nép bölcs véne vagy,
Szavad tett és súlya nagy.

Hát ne búsulj, hogy öregszel,
Itt a bor, koccints velem!
Lánghevétől fölmelegszel,
Ez hozzád nem hűtelen.
Bor öregnek éltető nedv,
Mámor helyett egy kis jó kedv
– Töltsd színültig a pohárt –
Néha-néha meg nem árt.

/1895/