Vas István: Kakasszó

Kardját, mellyel a főpap szolgájának fülét
Levágta hetvenkedve – elhajította rég.
Már csak ketten maradtak: János meg ő maga.
Körül fustélyos őrök, kihűlő éjszaka.

A főpap kapujában megállt és remegett.
Az udvaron a szolgák megraktak nagy tüzet.
János, a könnyű János már bejutott előbb
S kiszólt az őrizőknek, hogy engedjék be őt.

Egy szolgáló kaput nyit s ránéz, amint belép,
Meglátja zavarát és vidéki külsejét.
„Ez is a Názáreti embere! Mind ilyen”.
S ő szól: „Kiről beszélsz te, asszony? Nem ismerem”

A tornácon, poroszlók és vallatók között
Meghallja ezt a Mester, a megvert, leköpött,
És gyulladt szemhéja mögött lobog a láz:
Még mennyi kínhalál jön, még mennyi vallatás!

A tűzhöz odakullog, kezét melengeti.
Egy papi szolga látja és odaszól neki:
„Azok közül való vagy, hiába tagadod”.
Mellére ütve mondja: „Ember, nem, nem vagyok”.

És tudja fenn a Mester, hogy elvégeztetett,
S föléje hengerítik az irdatlan követ.
És görgetheti félre, nem másul a jövő:
Lesz Törvény, Főpap, Egyház, és kő és újra kő.

És megszólal egy másik: „Beszédjén hallani,
Hogy ez is csak afféle vad galileai”
„Mit is beszélsz? Nem értem. Egyiptomi fene
Az Isten egy Fiába, a Nazarétibe!”

Röhögnek a cselédek a rémült bugrison.
A Mester visszanézett. Mert Róma, Babilon
És Jeruzsálem egy már – halál, feltámadás! –
A Szikla, az Alapkő csak te lehetsz, Kefás!

Te lészel itt a kőszál, te kötsz vagy oldozol.
Mindig kilép az Ember Fia a kő alól.
És pofoz a poroszló, röhög a konyhalány,
S felhangzik a kakasszó a főpap udvarán.

És felszáll a kakasszó és feljebb száll a köd
Az Olajfák Hegyéről, a Jozafát fölött.
„Istennek fia vagy hát?” „Te mondád”. Hátranéz:
A nap vérezve kelt föl, mint az elvégezés.

És nevetnek a lányok és fut a volt halász,
Fujtatja, rázza izmos mellét a zokogás,
És tengerek, jövendők hallják a jós-panaszt:
„Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.”