Bágyoni Szabó István: Szétszedett ejtőernyő

avagy: a mondat zuhanása
/Nem ajánlom senkinek/
 
unom már azt hogy vége
hogy nincs tovább            hogy mit mivégre
szorít ki minden napból
a napbanézés - e ránk szakadt kór
unom hogy hosszú igen hosszú
valahány oda-út és vissza-bosszú
mindenik elénk tárult kicsikart határút
mindegy ha kis- ha nagyhatár
a jelző ellenedre jár...
és mosolya
titkaid megvámolja...
 
halálos       tudom        de minek
annyit skandálni a semminek
hogy nincs tovább hogy mit mivégre
csap ki a vér a forgó égre
hogy szorítni kéne           mert megy szét
az örvénylő Kárpát-medencét
 
pedig bordádba mélyülnek az ujjak
a láncszemek homlokodba vakulnak
és belédhunynak a kristályok
és megannyi kifakadt tályog
minden elsodort iskolapad -
 
unom már azt hogy unom
mit kéne megtanulnom
s viselnem        mint a barmok
szegyükön azt a farkaskarmot
s hogy szögeken kellene hálnom
ha ott születtem
           és meghálálnom
kellene minden tettet
mit - ellenemre is - érettem tettek
közeliek         s jó távoliak -
mert... egyébként megtépett gyanús páva
tetemeként hullok Európára
ugyebár
BEcsapódnék            s nem KI az égre
és nem sejthetném: mit mivégre...
s miért zsugorodik a láthatár
bár a zuhanó lát ha kell
és oda hull ahol a kő
már megpihent és rettentő
hullását ÁLLVA méri be
mélyülvén önnön véribe'
hogy reggel újra kezdje -
 
unom már hogyne unnám
a figyelmességet           miszerint urnám
lehet majdan a bátor-
talan rugaszkodás a Házsongárdtól
s a küszöbtől             ki egy jó szóért
átbuktat vértanút s át hóhért
kopott gerincén
             és ahogy félbetört lovat
a verseny meglovagolhat
és verhet amiként Isten verhet
csak
ha Sátán fogja nyerged
hevederét          és mélybe ránt és meg se gátol
hogy rád zúduljon             már-már önmagától
az elorzott föld - mely eltakar és ápol
 
unom már azt hogy hűség
tapadó lett a hűs ing
iszatag kentaurok
kötik köréd s mint hurok
szorítja vállad melled
hogy beljebb              egyre beljebb...
díszsírhelyet csak így kapsz -
így angyalodna el a sok kis ördög?
és akkor meg minek kitörnöd?
ugyebár...
 
hát türelem              türelem              türelem
a szélnek mondd hogy hű legyen
a víznek mohának levélnek
az anyatejnek a búzakenyérnek
a golyónak a késnek a dorongnak
a vérnek mondd a bomló napkorongnak
Istenünknek                 ki porzó úttal áldott
és mérte ránk országul a világot
hogy meg kéne pihenni már
hogy MEG KÉNE PIHENNI MÁR
a jelző ellenünkre jár...
az elmékbe pólyált alany
otthon van itt                de hontalan
szakadoznak a kötőszók...
a hevederek - a meghatározók
hogy majd - szétszedett ejtőernyő -
zuhanjon ránk a MONDAT
maradéka TÚLvilágunknak
 
/Budapest, 1990-1991/