Váci Mihály: Tavaszi szél a rügyekhez
Tavaszi vizek lehelete vagyok én,
partok ínyének édes illata,
a frissen metszett szőlővenyigén
kicsordult könnyek illant bánata.
Első füvek kardéle-zúgásából
támadtam, s a földekre ballagó
ajkáról rebbentem fel, mint pacsira
riad arrébb lovak lába alól.
Az ajtórések sípján muzsikáltam,
sóhajtoztam hideg kéményeken.
Párnákba felszívódott zokogás van
az én fuldokló ütemeimen.
Küszöbök aljáról tépődtem én fel,
szűk kulcslyukakon szöktem át,
s tudom a késtfenők s az ablak-mélyben
tűbe cérnát fűző nénék dalát.
Kelet felől sóhajtok egy országnyit,
hol minden porszem ízét ismerem;
a hajszálgyökerek égő ajkáig
csókol mélyre e bújtó szerelem.
A kemény rügyek bezárt kézfejére
kérlelő Tavasz kézcsókját hozom:
– tenyerek a rügyek öklében,
áldjátok meg a homlokom!