Fáy Ferenc: Báb-színház

/Mindszenty József vigasztalására/

A börtönrácson túl a cella mélyét
penészbe szőtték a futó napok.
S az Antikrisztus vértkívánó kéjét
friss vérrel várják bűnös holnapok.
Új vért üvölt: az ég, a föld, a tenger.
És nem kiált, mond senki itt nem-et!
S te, a teremtés végső csúcsa: ember,
bambán pihensz! Hát vak vagy? Nincs szemed?
A lányod vérét várja már a holnap.
Gyermektestére fertőz vért a kéj,
s kit szépnek hittél, álmodtál a jónak,
ronggyá gyalázzák! Mért hallgatsz? Beszélj!
Hiszen a hangod jajt bömbölt üvöltve,
mikor Auschwitz-ben sínyledt pár zsidó.
S Linkoln eszméit zúgta, fejtegette:
Mozi, újságcikk, W.C., rádió.
Embert adtál a Chevra-Kadisának:
a fiad dobtad vérkoncnak neki.
S ő vérét adva dollár-Jehovának
Krisztust segített megfeszíteni.
Akkor bömbölve ordított a hangod.
Náciztál, szent volt Isten és Haza.
S nem voltál más, csak „bizniszes” bitangok
Krisztust letipró szennyes igaza.
Nem voltál más, csak nyál egy nyegle szájba’,
melysorsodon ma bélyeg és örök,
amit vezértek, szívetek nagy álma
keresztény hősök arcába köpött.
Ez volt a cél: tombolni kéjelegve
vörös cirkuszban népek nagyjain.
Nürnbergi per, mely sorsod megvetette,
az út, amelyen jött feléd Sztálin.
Anyák keresztény síró milliói,
akasztás, jajszó, hulló hősi vér.
For God and Country – Népért s Istenért!
Papot temetni nyirkos börtönökbe,
apró gyermekbe Lenin szellemét
ültetni. S onnan kiűzni örökre
a tisztaság, a jóság Istenét.
Ma ajkad néma. Áll a báb parádé.
Ernyedten lógnak most a madzagok.
Vágyad a: show, aHOtel és a „Cáré”,
s mit érdekel pár százezer halott,
deportálás, Mindszenty, Európa…
Bambán iszol, a két karod ölel.
A Krisztus is elcsépelt régi nóta…
Pedig vigyázz, a sorsod már közel!
A madzagok már mind egy kézben vannak,
és telnek, telnek hosszú széksorok.
Vég-felvonását, Nyugat, önmagadnak
a bábszínházban játszani fogod.
Véres játék lesz. Társtalan magadban.
Nem hősi harcról tejfel-leszedés!
Itt férfi kell, hős, százezer alakban.
Szőnyeg-bombázás, hidd el, most kevés!
S nem lesz erő más, mely a síkra lépjen,
Magad leszel és senki, senki más.
Csak rendeződ lesz hátul nagy kevélyen,
mint partizán, mint terror, szabotázs.
És „bizniszt” köt addig, míg a véred
kihull s a halál testeden zuhog.
A G.P.U.-nak adja át testvéred,
részeg vadaknak hurcolja húgod.
Szent harcod is fasiszta lázadásnak
becsmérli. Kínos-kínjait nyögi:
Hogy lőtték tarkón, s ahogy gyógyult meg másnap…
Népbíróság!... S apádat felköti!
Nagy felvonás lesz! Érzitek, ti bábok?
A türtyedt szájú rendező kacag.
Hívják a népet szédítő plakátok,
a dollár kihull, a pénz-eső szakad.
S Te: nem hiszel! Csak nagy világ-porondod
porában ülsz, míg madzagod feszül.
S míg szájba-rágott mondókádat mondod,
azt várod, hogy a sült-galamb repül.
Hát hol a hang, a régi szív, az élet?
Szabadság lelke? Lincoln szelleme?
Egy száműzött kis porszem sír felétek,
egy „fehér-néger”, kinek nemzete
egy évezred harcán sem hullt a porba,
mely érted folyt, te „szent, kultur Nyugat”!
Csak nagy barátod most, a szovjet-csorda,
tiport el rajta színes álmokat.
Hát hol a hang, mely most az égre szálljon,
te új „Übermensch”, egyszer Krisztusért?
Nagy rendeződ most nem mozdít a szádon.
Mint Kohn-ért tette, vagy mint Auschwitz-ért?!
Vigyázz, a gong már megszólalt! A színen
vörös fény gyulladt. Bódult színhatás.
S te báb-ember, nézd: hátul ott ragyog már
Kereszt helyett a s a r l ó – k a l a p á c s!

/Brantford, 1954. július 12/