John Keats: Stancák

Devecseri Gábor fordítása

December éje zordon,
de boldog vagy, te fa,
mert egy ágad se gondol
szép zöld lombjaira:
dérrel süvít a tél is,
fagyassza bár a szél is,
rügyét kibontja mégis,
ha majd tavasz fuvall.

December éje zordon,
de boldog vagy, patak,
vized nem arra gondol,
hogyan sütött a nap;
elönt édes felejtés,
kristály habod se lejt és
sosem gyötör kesergés,
a fagy panaszt se hall.

Bár ezt tennék a drága
leányok és fiúk!
de van, kit nem gyötör, ha
az öröm messzefut?
A változást tudod bár,
nem orvosolhatod már,
a tompaság sem óv már,
ezt még nem zengte dal.
 

John Keats: Stanzas

In a drear-nighted December,
Too happy, happy tree,
Thy granches ne’er remember
Their green felicity:
The north cannot undo them,
With a sleety whistle through them;
Nor frozen thawings glue them
From budding at the prime.

In a drear-nighted December,
Too happy, happy brook,
Thy bubblings ne’er remember
Apollo’s summer look;
But with a sweet forgetting,
They stay their crystal fretting,
Never, never petting
About the frozen time.

Ah! would ’twere so with many
A gentle girl and boy!
But were there ever any
Writhed not at passèd joy?
To know the change and feel it,
When there is none to heal it,
Nor numbèd sense to steal it,
Was never said in rhyme.