Gazduram! - Februárban
Nézem az asztali naptárat, 12-lapát, ahogy az idő-folyama el kezdi hajtani....óriás szemünkben
a napok időcseppjei...február-zsákjába kerül a nappal őrölt hó.
Gazduram
mindent itt lent kaptam,
szemed mosolygott, hát maradtam…
ábrándok és illúziók mentén…
még délelőtt
a szemközti házaknak hófehér préme nőtt,
felettük – felragyog a januári nap
szerelmünk gyanánt
szerettük – pipázgató házak homlokán a pánt
az éjszakát s a nappalt köti át,
az angyal felhőkön guggol,
s rázza a hó-szitát,
mint ahogy desszertre hull a finom porcukor…
az élet amit elvett, abból most valamit visszaad,
magról nevelt bizalmát nyújtja,
életben tartja jövője, míg visszahúzza múltja…
Jóna Dávid 2012.01.15
Gazduram
Szép, mint az élet---
tündérmese és boszorkányság,
visszavárja a fiút,
mesék álma: a valóság.
Szép rejtőzni a mindenbe,
hogy jobban ragyogjon arcotok,
egy száj kútkávája felett, ahogy
a lélek heve csillapodni fog.
Jó, ahogy "az angyal felhőkön guggol,
s rázza a hó-szitát,"
követheted az éjben, csillaglábnyomokat
hagyó cicád.
Kedves ahogy "a szemközti házaknak
hófehér préme nőtt,"
kivirágozták a fák, a fehér-
örökkévaló időt.
Szentjánosi Csaba 2012.01.15.
Gazduram
„Szép rejtőzni a mindenbe”
és a minden elől rejtőzni a szépbe,
s ha majd egyszer megunom,
a menekülési rutinom
segít majd.
Napi nyomás, acetonos lehelet,
fáradt a boka a taposásban
kiélhetem kreativitásom
a zokni pároztatásban…
A holnap reménnyel veszteget,
szerelmes vesztemet
üvegfal mögött látom,
az újszülött osztályon
látogatási tilalom – járvány-idő,
parittya az övben, s kezemben a kő.
padlón fekvő barátokat lépek át,
fájdalmaikat összeszedem,
s a harctéri fegyverzeten
a vér igaz, a tanúság ősi,
itt minden halál ostoba és hősi.
Gazduram, barátom – ellenségeim vannak…
és szégyellem, hogy hagynak
rajtam nyomot, hogy háborgok, hogy erőt mutatnék
nem szelídséget,
a kiszolgáltatottság fáj, szúr, éget…
a tehetetlenséget párbajra hívnám,
dicső győzelmemet írnám
inkább Neked,
mert csak szeretni akar az, aki igazán szeret…
Jóna Dávid 2012-01-22
Gazduram
( kedves barátainknak CHF-miatt
el kell hagyniuk lakásukat)
Néha úgy fáj valami belül,
de kit érdekel a fájdalom,
mikor a jeget kaparja a napsugár,
és nem tud bejönni az ablakon.
Mikor teste szakadékába
zuhan le a lélek,
és hiába kapsz utána,Téged is
magával ránt a végzet.
Istenhez szólsz, de Isten nem válaszol,
talán nem Ő, hanem Te vagy tőle messze,
mint a szomorú angyal, ahogy összegyűrt
felhőket dobál a kertbe.
Agyad is csak daráló, de nem ehetők
mégsem gondolataid,
a városban melletted, hány szegény,
hány haldokló lakik?
Hogy vedd kézbe hegedűdet, mikor
eláztatták a könnyek,
és kicsúszik a dal, ahogy
magadban a reményt félrelökted.
Lefogynak szavaink, végül betű-csontvázként
már kísérteni sem tudnak,
hajszálaink elhagyják a fejünket,
a semmibe futnak.
A reménytelennek az ég: nemcsak egy vakablak,
a föld nemcsak egy zárt ajtó?
Kifosztja álmait a valóság,
jön a végrehajtó.
De néha, mintha a halottnak nagyobb hite lenne,
mint az élőnek,
csodálatos várásában
fűhaja nő a kőnek,
mintha a szomorkodónak néha nagyobb hite lenne,
mint annak aki örül,
mert lelke minden táját megkerülve,
Istenéhez visszaröpül.
Átjön hozzám a bánat, leülünk sakkozunk,
ő lép-én lépek,
tréfája az időnek, mikor a pillanatban
örökkévalóságunk eltéved,
mert olyan kicsi az ember, olyan semmi,
mint egy pillanat,
de mégis fájdalmában Isten
egész teremtése kiszakad,
most a keserűséggel játszom, már nincs
bástyám, lovam, csak parasztom,
de versemmel széttöröm a lapot,
mert én a játszmára haragszom,
nem lehet leütni azt, aki nem játszik, hanem
mindennap aknák felett lépeget,
s a végén repülőről lövik le, hogy
ne legyen neki az életbenmaradás élvezet.
Én nem értem, miért történhet ez meg,
olyan, mintha a világból kidobnának,
s nekiütköznél egy őseidet tartó
Családfának.
Mindegyikünknek van Nesszosz- inge tudom,
nyáron fázunk, télen melegünk van,
de szánknál mégis lelkünk szól
hangosabban,
haldoklásainknál barátságunk,
mégis milliószor erősebb,
egymás általi gyógyulásunkat,
nem győzheti le, semmilyen erős seb!
Szentjánosi Csaba 2012.
