Szécsi Margit: A kötéltáncos vallomása
s város-dzsungelekben,
dalt mely hozzád illenék,
én szegény nem leltem.
Fojt az el nem mondható,
égek néma sebben,
bolond szemem megvakul
habzó vérködökben.
Mint a francia bohóc
klastromba kerülvén,
imádságot hogy nem tud
igen keserülvén,
táncolt a nagy szent előtt –
előtted úgy játszom,
a nagy síró szerelmet
vígan magyarázom.
Úgyis, vágyaim miatt
majd halálra-várva
függök – ég és föld között
tart szerelmed szála.
Néked meddig táncolok,
az nem az én dolgom.
Súlyos szívem idefönn
mosolyogva hordom.
Gondok lesnek, ordasok,
már e karcsú testre.
De én le nem hullhatok,
hű szemed keresne.
Estemben is fájna, hogy
arcod búsra válik –
hogy örömre születtél,
vallom mindhalálig.
