Rakovszky József: Sasok és verebek

Bús őszi köd szitál a völgy ölére,
november végi ólomszürke láva.
A megtépázott erdő üstökébe
kapaszkodik az elmúló, a gyáva.
Sóhajt a kert: „Hol már a zöld csalit?”
Mint röpke perc, kihunyt a nyár, az álom,
s a holt virágok fonnyadt szirmait
a szél zokogva szórja szét a tájon.
– De nézd a sziklát fenn a bérc fokán!
Nem árthat néki dúló, zord enyészet,
Sasok tanyáztak egykor homlokán,
uralva széles, szürke messzeséget.
Alant a tarlott fák deres gerincén
fázó verébhad zajlik rendületlen.
Üzent az alkony, szívüket derítvén:
„Csipogjatok csak százszor ily kegyetlen,
tiétek most e múló, törpe kor.
Osszátok szét egymás között az erdőt.
Uralkodásban rajtatok a sor,
és szálljatok, mint széltől űzött felhők!
– De hallga csak, az ágak mit zörögnek?
Köröttük szárnya leng egy röpke dalnak;
„Ha majd virágba szöknek messze földek,
megdőlnek mind a bús verébhatalmak,
s a szirteken születnek új sasok,
kik nagyra nőve győztes útra kélnek.
Fejük felett a jobb kor felragyog
azúrjain a mérhetetlen égnek.”
S a zajló, szürke hadsereg,
mint koldus teng a tarlott, őszi tájon.
Keres, kutat a dér felett,
s a kéményekben alszik éjszakákon.
Félszeg verébhad, semmi több,
mely udvarokban morzsát lelni kószál.
Felül a bérc, alant a köd.
Verébfiókát nem nevel a kőszál!
Nem hősi szív, csak gyáva az,
ki végleg egy kis morzsával beéri,
s ki a kavicstól megriad,
hová lesz majd, ha hull a kő, az égi?

Törpék korában nőnek a Titánok.
Lent lárma, zaj egymást emészti meg,
és fenn, a hallgató csillagvilágot
formálják titkos végtelen kezek.
Kél már a Nap, az óriások lelke,
szent lángja éget, s már nem nyughatom.
Tüzével írom szürke fellegekre
az Új Időket hirdető dalom!


/Pilis, 1954. XI./

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf