Kedveseim, kérlek: bocsássatok meg árva fejemnek,
hogy aranyosmívű csésze helyett csúnya, csorba csuporrá
lettem a nagy Fazekas keze közt, kerekedve korongján…
Kedves Anyám, ki kemény kezeiddel erősre neveltél;
látod-e, mint törik össze erőm nyomorult mogyoróként
lomhasúlyú kalapácsok alatt? És
emlékeztek-e még, hogyan ívelt rég dagadozva vitorlám,
míg szeldeste hajóm a habot puhaszárnyú szelekkel,
merre derűs partként horizont fele domborodott már
messzi jövőm, ez a büszke sziget, csupa pálma-sudárral?
Csalfa ígéret az integető lomb! Mormol a tenger,
és a jövő színe, rajza fonák fala morgana módján
csalja szemem, ahogyan libegő ködön át a fején áll.
Jaj, hova vert a vihar dühe? Látod-e, látod, anyácskám,
mily lekonyult rongyként csüng és csupa-víz a vitorlám?
Nézd szomorú kezemet, mily üres, mily egész-tehetetlen!
csak libegő papíros-sajkát, kicsi csónakot úsztat
és furacsőrű kacsát, üresen csörgő kaucsukból…
Így ülök itt, zátonyra futott hajója-töröttként,
sírva locsolgat, fürdet a hab – Hát nézzetek énrám
és mosolyogjatok újra szelíd, szerető szemetekkel,
sárbamerült, maszatos, szomorú-vén gyermeketekre.