Kállay Miklós: Üzenet a végekre


Talpig gyászba járó,
Sínylő szívvel váró,
Keserves, rab véreim!
Ring-e még reménység,
Vagy fekete kétség
Minden e hon térein?
S ezrünk múlásának,
Vérünk hullásának
Ez siralmas bére im!

Rontók szere mása,
Sorsunk szeredása
Csak ürömmel van tele,
Szívünk dúlt egéből,
Szemünk fellegéből
Könnyzáport csap bú szele,
Tisza Duna ágya,
Vizét sósra váltja
S könnyet hajt csak lefele.

Értt kalász ha zizzen,
Megcsobbanó vizen
Bujdosó, bús dal búvik.
Lelkek lánghuzalján,
Nádak, erek alján,
Lappangó szó lassúdik,
S jaj, tán nem sokára
Foszló fal fokára
Száll a kárleső kuvik.

Lesz-e még Igazság,
Hangosság, vigasság,
Éledünk-e éneken?
Régi nap kigyúlva
Mikor lesz már újra
Fényes boglár kék egen?
Kezd-e harci készség,
Régi, szép vitézség
Kerekedni végeken?

Régi magyar végek!
Újra lobbant lélek,
Istrázsátok áll-e még?
Ha áll, lásson újra,
Szemét éjbe fúrja!
Kísértetből már elég.
Vak éj méhén vész ül,
Nagy zivatar készül,
Vág a vihar, itt a vég!

Zúg az ihar odva,
Nekiviharodva
Felnyargal a Nemere.
Erdőn dúl a dúvad,
Vérszínűre gyullad
Magas Göncöl-szekere.
De minket nem ejt el,
Fenntart büszke fejjel
Az Úristen tenyere.


Író, kritikus, műfordító, lapszerkesztő.
*Eger, 1885. okt. 7. – †Budapest. 1955.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf