Puszta Sándor: Egyre hátrálsz
Misztikus rapszódia
A keresőknek
A keresőknek
Egyik nap mint másik
növekszik
teljesül
érik
körbefut
én állok a kör közepén
szememben csillag
vállamon tejút
legbelső körben az Isten áll
körötte
magány
súlyos
évezredek
egyre hátrál
s el nem érhetik
már tudom
csupán a kisdedek
Csak egyszer szabadna neved kimondani
egyetlenegyszer
egész életen
ahogy egyszer születünk s ahogy
ismételhetetlen megyünk innen el
milliószor törünk el naponta
ki híd lehetnél
minden mély felett
hallgatok
s összezárt ajkaim mint éjek
zordan
némán
összetekintenek
Mit is vallhatna törékeny szókkal
Rólad az ember
ki csak töredék
nagyolt vázlat
amit abbahagytál
miről tudod s ki sose lehet kész
egyik fele tenálad maradt
másik úton tefeléd
kicsit halandó
kicsit halhatatlan
darabka föld és egy darabka ég
Én nem szeretem ahogy jólakott
festők festenek
pufók jólakott
megelégedett jó átlagnegyvenes
kényelmesnek
ki kissé elhízott
a válladon drágamívű dús brokát
az ing gyűretlen
folttalan fehér
te szegény voltál
éhes
elhagyott
s öt sebedből szivárgott a vér
Legyek szelíd
mint hallgatag dolgok
s mint az éj
alázatos
mely egyre fogy
mint megkezdett kenyér
s mint a tej hű legyek
s okos
mit szétmer kanállal anyám
elosztva öt felé
s piroslik vérünk melegén
hangtalan
ahogy a hajnal vásznait
kormozza be
szelíden a fény
Mindenben ott vagy
mint a vég
és mindenütt
te vagy a Kezdet
hazudnak
kik szólnak egyenes vagy
s hazudnak
kik meggörbítenek
öbölnek part s partnak öble
szilvákon hamv vagy kék viasz
jössz jössz felénk s csak hátrálsz egyre
elérhetően
s lényünknek még sem az
Minden század épített rajtad
minden század javított
minden század foldozott
és
malterozott
tatarozott
minden század rontott rajtad
rombolt
lopkodta köved
te ép maradtál
egy és változatlan
mégis változásban virul lényeged
Minden szív elvesz valamit
belőled
minden szív hozzádtesz
valamit
mindbe szétragyogsz
mind szétragyogtat
mint ősformát a néma mozaik
mint széltől-védett lángot óva
mind tenyerébe szívébe rejtene
de nem rejthet el
szívek ujjak öble
kitörsz
mint láng
mint ujjongó zene
Idővel rajzolsz arcunkra egyre
s mint tört ecsetet
az időt eldobod
akkor látni sok kusza vonal
fonákja mögül
arcod előlobog
mért félünk mégis úgy az időtől
mintha változtathatna valamin
a kör nem másíthat központján soha
a közép
nem léphet túl
a körein
Szívemre álltam magasabbról lássam
mily csodás városod az idő
megsemmisül minden pillanatban
s minden pillanatban újra nő
hullámot vet
tetőket tarajoz
de ott szunnyad a legvégső robaj
mely után csend lesz
örök csend
süket
s e végső csendbe
ő is belehal
Mindenki másképp sejt
másképp érez
s imád száz Isten gyanánt
száz gyertyát gyújt
száz templomot megépít
százféleképp szól a lélekéjszakán
csak akkor tudják
egy vagy lényegedben
a százféleségből
örök
egyetlenegy
ha felismernek a közös szenvedésben
s mindnek egy
s egyforma könnye lesz
Eltűröd hogy változtassunk rajtad
emberi ajakkal formáljuk valód
eltűröd hogy lázpiros ujjaink
törjenek sokszögbe
mint fonalát a pók
rejtélyedre némaság a válasz
vakok vagyunk
hiába állsz napon
de néha lényed átsüt a homályon
s megcsillan
a kezdet vásznakon
Újonc vagyok még
fénylő titkaidba
félénk
türelmes
sápadt novícius
kit ijeszt a
biztos bizonyosság
s egyre a
bizonytalanabb
fele húz
újonc vagyok
azt írsz rám amit
akarsz
új lap
még kezdetlen
fehér
suhanó kéz
mely úgy térdel előtted
mint homlok
mely sápadt tüzedbe ér
Pihentesd egy percre meg kezed
églejtőkön nyugtasd
szótlanul
ha mozdítod csak
magunképített
világunk
ezer darabba
szertehull
az állványokra
úgy lépünk naponta
nélküled
és magunkbiztosan
s nem szép semmi
kontárok vagyunk
asok állványtól
süket lesz a fal
Egy nyalábba viszem életem
ami elmúlt
s mi még hátra van
ifjú voltam lázaktól tüzes
s mi hátra még
az határtalan
de súlya van
a percnek is már néha
a nap csúcsról
lefelé halad
s bár határtalan ami még lehet
ami elmúlt az határtalanabb
Óráid őrzöm
ahogy az est felé
terhelten vonulnak
csöndben el akár a nyájak
ők is már alusznak
a pásztor még
a dombokon figyel
a dolgok épp most térdelnek eléd
nyomuk porában az őrző sokáig áll
de kürt hozza
a regg üzenetét
s szétszéledt órái nyomán megtalál
Te gazdag zápor
dús felhőszakadás
és minden ízeknek íze vagy
nem ilyen félénk tört imádság
mely vergődőn két kőajkamra fagy
fészkéből hullt kismadár szemében
láttalak
hogy félsz
és fájsz nekem
gyermek voltam éhes szád kerestem
s nyújtogattam szívem kenyerem
Rég közel voltál
most végtelen messze
háttered
meredek
örökkévalóság
hullámzó szakállad ezüst rétjeibe
hold szánt szelíd esteli barázdát
csak állsz
és merengsz
költők költője
agg éjek halnak
s születnek új napok
Kihulltál egyszer
– most fordított a kép –
fészkéből hullt madárfiókád vagyok
Te Szépség mely nem történt de van
te út mely sehonnan sehova vezet
te magány örök és egyedülvaló
élet kit az talál aki elveszejt
negyven éve áslak föl te kincs
nézd kezeim
szívem véresek
szórod magad tékozlod átkarolsz
s mégis
egyre elérhetetlenebb
Szánd meg palettám
tollam ecsetem
szomjazlak
és ők is szomjasak
téged kívánunk
egyetlen arány
ki csak megsejtett
igézet maradsz
és néha szánsz is
jön egy pillanat
már látna mind
de megvakítod őket
szánalomból
mert elbíznánk magunk
csak a nem-egész mi örökre nőhet
Szomszédod vagyok nagy ismeretlen
ahogy az árnyak
szomszédja a fény
a szívben az öröm
szomszédja a bánat
széljárta földek
kormos peremén
de az apákat a fiak nem értik
más az imájuk
és más a szavuk
de áldásán
egy dús örökségnek
öntudatlan
lesznek ők tanúk
Szeretnék lenni teljes körmenet
egymagam
hogy jobban észrevégy
széttört darabjaim
belé takartan
úgy áradnék eléd mint egész
de néha látom
ez megáll az nevet
s csillognak mint szélvert darabok
ilyenkor
nélkülük megyek csak eléd
s örülök
hogy magam
s egyedül vagyok
És megráz néha megcibál a vér
ahogy a bolond rázza rácsait
zöldem feltúrja tiporja a vágy
lelkem fehérlő virágos sáncait
nem rejthetem el magam előlem
házad voltam egykor most üszök
ha jössz az éjben s dideregsz
szólj rám
benned újra magammá épülök
A kisdedekre ugyanaz az erő
vigyáz
mint minden tárgyra idelenn
a színt őrzi
a legvégső levélen
a búcsúkönnyet
sok őszi szemen
te mindent ittlent
jóságban takartál
s alázatba
rejtetted erőd
ki tévelyeg
de százszor nekivág
megtalál –
s szánod a sietőt
Te adsz szemet a dolgoknak is
tudom
hogy látván lásson ami földi vak
s az égi látás
villámló tüzében
leolvad mit rád raktunk
a salak
nem szereted az arany köntösöket
a hűs gyöngyöt dús brokátruhát
a látók téged mind így tapogatnak
oh boldog vak
ki nélkülük is lát
Mért kötözünk
száz szó bilincsébe
vak fallal
körül mért rakunk
mert ki kimond
az megkötöz téged
megaláz
sért
minden vonalunk
a kép csak árnyék árnyadról csupán
egy sem adhat hozzád új vonalt
mi rólad vallhat
a porba hullt homlok
s a kereszt
mi mindent egyensúlyba tart
Hacsak egyszer enyém lehetne
a csend
s nem lenne bennem ennyi zaj
de ezernyi zajból vagyok
összerakva
ösztöneimből kél
a zűrzavar
és szétárad bennem
mint tüdőmben a lég
mitől mohón megittasulok
ajándékozd csended
a szent üvegfalán
hulljon át belém
fényed s mosolyod
Árnyékokból vagyok összerakva
sok a szürke
s jaj a fekete
mit adnék ilyenkor egyetlen sugárért
mely meg nem osztna
meg nem felezne
csak jönne tőled
mint a kegyelem
rámvillanna
s minden töredék
elfeledné
helyét a szívemben
s egész lennél bennem mint elébb
Nagy tél volt bennem
a harangok aludtak
kertek süllyedtek
folyton havazott
s mint zöld gyümölcs
gurult be hozzám
kinyílt ajkad közül
a tavaszod
mert őrzöd azt ki régen elveszett is
s nem hagyhat el
hogy ne lenne veled
megtalálod
mint megtaláltalak
átöleltél átöleltelek
S néha közülünk
szótlan egy feláll
s indul mint
kit titkos szó hívott
zarándokol lehet megtalál
leroskad mert útja elfogyott
lábaira csomót köt a táj
szívére ének száll
már látnak a szemek
s úgy marad
míg szállong az idő
s fogva tartnak elvirágzott kezek
Milyen nyers órához küldesz engemet
idegen part vár
a halál
kezeim nyüszítenek
mint vert ebek
s szívem tétova
folyója megáll
szemeimbe lassan
beüvegeződik
a csend
s marad befalazva
az őrző magány
ahogy titkon egy szerszám
téveteg
járni kezd
s megtér egy éjszakán
Oh a holtak
– összeállt havad –
nem ébrednek többé soha föl
és átlátszóak
mint a tiszta ablak
s csöndesebbek mint az anyaöl
úgy vannak összerakva
fájdalomból
mi nem fáj többé
hogy szét ne essenek
körülfogják maguk
mint egy kévét
kezük kapocsként fonja át mellüket
Szájukról
e szájról tudsz-e vaj’ Uram
mely nehéz akár a föld
és komor fekete
a végső harapás
virraszt még foguk
fehér zománcán
mint némaság lehel be
nem szólnak többé
bús öböl mint
melyben a beszéd tengere elapadt
s ránganak még
mint harántdőlt vitorlás
csend iszapjában fúrtan
a szavak
Ás a kezükről
amikből minden kigurult
akár a játék
csomós életük
mellükön virraszt
mint súlyos monogramm
időben tékozolt
időtlen betűk
tegnap még
anyát gyermeket simított
fehér galamboknak szórt piros búzát
most fogják egymást
összekulcsolódnak
félnek hogy elhagyná egy a másikát
A csillagokban van hazafele
aki elment
én a földön vagyok
minden ajtók ismerősen nyílnak
nekem zártak
minden ablakok
a holdat immár
hátulról nézi
én előről
s mindig éjszakán
rácsok vannak bennem
mint a rab
vadnak ketrecében
a szemén túl
agyán
Elkongatta már az éjfelet
az órák visszatérnek beléd
a csermelyek mind tengerbe érnek
az Aldebrand is változtatja helyét
megrendülnek az ég roppant erői
a csillagok lehullva
verik föl a port
csak igéd tündököl változhatatlan
egy jottáról se hiányozhat pont
Hol rejtőzöl előlük
kik keresnek
fogva tarthat magasság mélyet
mind indul
de ki lel lábnyomodra
hol megvárhatna
s megtalálna téged
mert száz város és száz világ felépül
– száz városban s világban vagy jelen –
keresésből
mely örök akár te
s a keresők tűnnek el jeltelen
Összetörnek rajtad a tudók
vad partodon
hol a víz sekély
maguk kiáltják
magukat tengerszemnek
s kísértenek
te zengő meredély!
a vízbe beléd
hitványul merülnek
biztosítva
kilátsszon az álluk
s hirdetik nem is vagy te mély
mutogatják
száraz
búvárruhájuk
A kések
melyek időtlen kaszálnak
s vésik ráncod
fáradt gyűrött homlokunkba
ki mentene meg az idő tébolyától
e percenkint ránkzúduló halától
mely ott matat borongó agyunkba
Uram adj
mély és igaz életet
mi halálodból fakadt hevesen
s mint bólintó szirom beszédét
nem értik meg csak kevesen
Uram adj
igaz őszinte halált
mi megszentelt életedből ered
s szelíd erős s csendesen nyugodt
mint szegektől átvert
tenyered
Üllője vagy a
plasztikus világnak
mely bennünk
forog szédül
egyre lejt
van ki lát
s úgy tart meg magának
mint bánatot
s van
ki rögtön elfelejt
A Képlet vagy
a Teljes
Titkos Számsor
az egyenlet
az Örök Ismeretlen
téged hív sóvárgón az est
téged sóvárg remegve a testem
téged
kit akkor veszít el az ember
ha megtalál
s nem old meg sem titkos sorsú élet
sem tündökletes
nyílt arcú halál
Küllő vagy
mely átlép a világon
köröd kitöltöd enyhe fordulat
akár a szél
lépsz át a virágon
nem törsz le semmit
csak lágy mozdulat
jelzi hogy ittjársz
egy szó egy szín remeg
remélve hogy megfog
de lényed titkát
nem foghatja senki
semmi meg
Forró ijedt néma kéz vagyok
mit arc elé kap egy zord látomás
hogy rátapadjon lángoló tavára
szemeinek s ne lássanak mást
csak mint Moseh köntösöd szegélyét
örök fény te csipkebokrod fényét
s jelenléted
titkos fátyolát
Zavaromban vesztettelek el
s minden zavaromban
visszatérsz
szeretlek
de oly szeles vagyok
mégis tudom
te is szeretsz azért
így szeretsz te
ahogyan vagyok
ügyetlenül
s ügyefogyottan
hűségem véd
mint a Halász keze
Getszemánban
kivont kardra-forrtan
Szorongok
hogy minden sor hiába
nem tudom úgy
kiáltani neved
hogy fényed süssön
a sebzett világra
s minden élő
találkozzék veled
és elveszthetlek magam is
míg másnak
mutogatlak
mint üdvösség jelét
zord arcod űz
mert negyven éve vársz s csak
megkezdtelek
s bennem töredék a kép
/1952. febr. 22-27/
