Váci Mihály: A fűzfa-kas illata

Nem is keréknyomok után
találnék én haza:
lehúnyt szemmel is tudnám
az utakat, - vezetne az a
keserű illat - a kas szaga.

A fészerek, színek, a széna-
pajták már alszanak, de néha
a visszatérőnek kinyílnak,
s arcára dől, szívére az az illat,
- és fuldokolva menekülne,
keserűjét, gondját hogy kerülje.

Poros lószerszám lóg le ottan;
- szinte felnyerít a sarokban
a gyermekkori emlék, - szomorú!
- Hazafelé az esti porban
a szekeren, szénában ringatottan,
a fűzfakasban! - Ó, de hol van
ma már az a keserű illantú?!

Szekérke, szétszáradt kerékkel:
ezen döcögött, sosem ért el
sövényes mennyébe a gazda.
Csak nézi most már, nem is haragos.
Bánja-e még, hogy nem rak fel abrakos
zsákot - s nem ül többé a kasba?

Arcra borult az eke vasa,
nádba dugva sarló, kasza,
- a hang éle már berozsdáll.
Csend van, béke a lim-lomok között.
De honnan jön? - még néha ott száll
a keserű illat az udvarok fölött.

A mérgezettek émelyével
érzem e szagot, bárhol ér el;
fullaszt, köhögtet, mint az asztma.
Úgy vagyok itt, mint a kigyógyult
tüdőbeteg, ki visszafordul,
ha hazaért, - ki a szabadba!
mert fojtja az, ami marasztja.