Kalló Ferenc: Örzsike gazdagsága

Nem is hallgatott ő más névre; megszokta, amióta az esperes úrhoz került. Fényes küszöb lett ez a név: „kicsi Örzsike”… Ezen lépett át régi életéből az újba, pedig hát gyászkárpit borult föléje. Persze, csak olyan szegényes, avult-fakult, rozsdás-ezüstös gyászkárpit; nem volt az sem szebb, sem hitványabb, mint amilyen egy zsellérasszonynak dukált. Annak az ajtónak a homlokfáját cifrázta föl, egykedvű, szomorú pompájával, amelyen egyazon a napon indult Örzsike édesanyja az örökkévalóságba szent Mihály lován, Örzsike meg vékony pipaszár lábán idegenbe, ha nem is nagyon messzire, csak a falu alvégéből a kellős közepébe, a templom mellé, az öreg esperes parókiájára. Nagyon egyformán indultak útnak; mindkettő egy szál ruhában; az édesanya kezén rózsafüzér, mintha a lepergetett imádságokat, elsuhant örömöket meg az elkussadt szenvedést tartotta volna maga elé, hogy egyszeriben meglássa au Úr, ha majd a színe elé lép; Örzsike kezében egy kis batyu, - vásott kendőbe kötözött testi holmija - ő is maga vitte, kissé talán hivalkodva, hogy nem üres kézzel jött, - de nem ám! - ha már egyszer az esperes úr olyan jószívvel ígért néki otthont.
A temetésen esett meg a szíve az öreg esperesnek a kis gyámoltalanon. Akkor már közel negyven éve temetgette az embereket. „Circumdederunt”-jába sokszor belecsicseregtek a fecskék az eresz alól, máskor a varjak kiáltották oda a halottnak: „Kár!... Kár!”, beledudorászott a szél vagy a nagy csendben a mindenség tárta szét örökkévaló karját, amelyben az ember semmivé zsugorodik, akár a sír ölében. Sok szomorúságot látott, hallott jajveszékelést, észveszejtő siránkozást, aztán ment minden a maga útján. Aki kidőlt, elment - hiányzott is meg nem is. Az öregek helyébe fiatalok álltak, a feleség helyébe új asszony lépett, az elhunyt férj helybe is kerülközött másik, ha az özvegy tetszetősebb vagy tehetősebb volt, a gyerek helyett meg adott az Isten másikat, hiszen az egyik nap temetett, másnap reggel újszülöttet keresztelt. Az öreg esperes szeretett temetni, csak hébe-hóba küldte el maga helyett a káplánt. Kis temetés vagy nagy, karinges vagy palástos, csendes vagy kántoros - neki mindegy volt, s mennél öregebb lett, annál bátrabban nézett bele a sírgödörbe is, közben az arcáról valami fénylő bizakodás sugárzott, szeméből még annál is több: maga a bizonyosság, hogy nem ez az utolsó állomás.
Mialatt a kántor énekelt, az öreg esperes a kis gyámoltalant nézte. Ismerte ő az egész falu apraját meg nagyját; Kormos István családja sem volt kivétel. Tudta, hogy az ember iszákos, veszekedős, goromba természet. Ott, az udvaron, a beszenteléskor, józanul pislogott; savószín szeme még fakóbbnak tetszett véreres, duzzadt orra ellenében. Nyugtalanul nézett hol le, hol fel, egy ép’ a koporsót kerülte el a szeme sugára; a kalapjába kapaszkodott, hogy kezének reszketését rejtegesse, de hiába, a kalap mégis elárulta. Mellette az idősebb lánya állt, csak magában, mert a férje nem kísérte el. Felemás ruhájával - mégha rosszul majmolta is a városi divatot - kirítt a többiek közül. Színes zsebkendőbe szipogott, nem olyan cakkos falusiba, ám az se nedvesedett át a könnyeitől.
De nem ez szúrt szemet az öreg esperesnek, hanem a kis gyámoltalan. Ahogyan ott állt, remegve, kissé hátrább és oldalvást húzódva a másik kettőtől, eliramodásra készen, hogy futhasson a legkisebb gyanús mozdulatra. Komisz ember kutyája áll így. Néha el-elsírta magát vékony cérnahangján, ettől maga is megriadt, sebtében elhallgatott a csak nyelte, szipogta könnyeit, a többiből ezüstbarázdák meg csillogó, guruló ékkövek kerekedtek arcán a tükröző napsugárból. Ezek a ragyogó vízcseppek voltak egyetlen ékessége, mert csúf volt, szívfájdítóan csúf… Kinőtt ruhája alig leplezte ványadt testét, térdig kilógott belőle ceruzányi lábaszára, törékenyen, reszketősen, akár az egynapos gödölyéé; sovány arcát furcsa, hegyes csőrszerű orr éktelenítette, égő, fekete szeméből az egyik a koporsóra tapadt, a másikkal kifelé meg fölfelé kancsított, mintha az eperfán ugráló verebet leste volna.
Nyomorúságot látott már az öreg esperes éppen eleget, csúfságot - testit is, lelkit is - untig sokat, ez a süldő lány maga volt az élő, eleven rettegés, s ahogyan néha meg-megrebbent, mintha a rémület faragta volna ki magát élő húsból. A „Circumdederunt” alatt látta meg, nem is tudott szabadulni ettől a képtől, a hosszú úton a porból is gondolatok karikáztak elő, nem hagytak nyugtot öreg szívének, még imádkozni is csak a szájával imádkozott, s mire a temetőbe értek, megérlelődött a szándéka. A koporsóra zuhogó föld - ez a szívszaggató hang, amit a lelke már rég befogadott - most türelmetlenné tette; a hant is nehezen akart kiformálódni, a fejfát is illendő lassúsággal döfték a tövébe.
Oszladozott a gyásznép, az esperes lehántotta magáról a stólát, a karinget, a birétumot is átadta az egyházfinak, aztán odalépett Kormos Istvánhoz:
- Mondja, Kormos, mi lesz most már ezzel a kislánnyal?
- Mi?… Azt magam is szeretném tudni. Nem ért ez semmihöz se. Félnótás. Talán a falu bolondja lesz… Az hát!
- Az asszonylánya sem viszi magával?
- Tehernek?!... Van eszibe!
- Akkor küldje át a plébániára. Amíg élek, magamra veszem a gondját.
- T- űlem mehet. Csak vissza ne küldje.
Az esperes hallatlanba vette a választ s a kislányhoz fordult:
- Na, kicsi Örzsike, igyekezzél, az estéli harangszó előtt légy a plébánián! Vacsorát már ott kapsz.
Hallotta meg értette is, amit az öreg esperes mondott, de még bólintani is elfelejtett, olyan szépen csilingelt a szívében-lelkében az a megszólítás: „kicsi Örzsike”. Így még senki sem hívta; szegény édesanyja a „kis bolondom”-nak becézte, az apja meg csak jókedvében szólította félnótásnak, még akkor is kicifrázta ocsmány jelzőkkel meg vaskos szitkokkal.
Alig értek haza a temetőből, összekapkodta kis cók-mókját, ment, mintha megbabonázta volna az a „kicsi Örzsike” név, vissza sem lehetett volna tartani - de nem is tartóztatta őt senki sem - s jóval az „Úrangyala” előtt lépett a házba. Sarolta néni, az esperes húga - ő vezette a háztartást - nem nagy lelkesedéssel fogadta, de bátyjának erős akarata úgy ült a házon, akár a templomi csönd a lelkek háborgását. Elhelyezte Örzsikét az öreg konyhalánynak, Julinak a szobájában, megfésülte sűrűfésűvel, hogy nem hozott-e vendégeket, meg kellett mosdana tetőtől-talpig, megmosnia a haját is, aztán adott néki vacsorát és ágyba parancsolta, tarkahuzatos, patyolatos ágyba; ennek a jó, tiszta szappanszaga ringatta át életének második szakaszába…
Kormos Istvánnak igaza volt: Örzsike bizony semmihöz sem értett. Az öreg esperes nem tudta, mit vállalt magára. Na, de máskor se tanakodott sokat, mindig azt tette, amit kellett, szinte vakon, színének sugallatára, válogatás nélkül, érdemessel vagy érdemtelennel. Meg is égette magát; jóságával visszaéltek, ajánlásaiból kisebb botrányok kerekedtek, ám a szemrehányásokat szótlanul, az intéseket alázatosan fogadta, még azon sem méltatlankodott, hogy megfeledkeztek róla és esperes maradt mindhalálig. Egyébként is szerette a vidéki életet, bár a gazdasága alig érdekelte. Inkább a könyveket forgatta. Szobájának három falát egészen a mennyezetig beborította a tömérdek könyv, de még a székeken meg az íróasztalán is könyvek tornyosodtak vagy hevertek szétnyitva, a folytonosság jegyében, bár látszatra rendetlenül, mégis örökös gondnak a takarítók számára. Meg írt, valami ellenállhatatlan kényszerűségből, önmagának, az íróasztala fiókjának; örömét lelte benne, de sohasem fogta el a kísértés, hogy valamelyik könyvkiadó ízlésére vagy kénye-kedvére bízza örömét. Olvasott meg írt, - ez volt a kedvtelése - persze, odaadóan vizitált és őrködött esperesi kerületében; a saját falujában pedig a lelkekkel törődött, gyarlóságokkal, bajokkal bíbelődött, embersorsokat bogozott. Tette mindezt a gyermek gyanútlanságával, amit nem bírt legyűrni sem az idő, sem a szomorú tapasztalat. Ragaszkodott ahhoz a feltevéséhez, hogy nincs rossz ember; bezzeg van szegénység abból sarjadzik ki a lelki hitványág meg a szellemi nyomorúság, még az erény is, akár a föld rothadó savából a konkoly vagy a tiszta búza. Szeretet kell a világnak, megértés meg jócselekedet, nagyon sok jócselekedet. Ha meggyőződése eddig sok bajt és kellemetlenséget zúdított a nyakába, most, öregkorban, makacsul kitartott mellette. Jót kell cselekedni, - ez a lélek szent vidámságának a nyitja - másért nem is érdemes élni.
Amit Örzsikével tett, az látszott összes jótéteményei koronájának. Ha eddig rá-rászedte valaki, sajnálkoztak rajta a hívők, a félnótás miatt azonban kinevették a háta mögött, a káröröm tiszta örömével, de az őszintébbek szemtől-szembe is. Az öregúr nem ismert hamis mértéket, olyat sem, amit az egyéni szemlélet és életelv tesz igazzá, - nem is törődött a kicsinyes, röghöz ragadt, nagyon is emberi csúfolkodással - hiszen a jócselekedet magánvalója az, hogy haszon nélkül való; hasznosság hiánya pedig nehezen mérhető. Jósága - Örzsike esetében - elég haszontalannak ígérkezett.
Hamarosan kiderült, hogy Örzsike, ámbár kinőtt az iskolából, nem tud sem írni, sem olvasni. Hiába íratta be újra, a gyerekek csúfolódásától nem volt maradás az iskolában. Különórán sem boldogult vele a tanító, de Sarolta néni igyekezete is kárba veszett. Néhány betű maradt Örzsike egész tudománya, ámde - csodák-csodája! - számolni megtanult, persze csak fejben. Apránkint beletanult a ház körüli munkába, évek múltán a konyhaiba is. Törte magát, igyekezett, ragaszkodó lett, hűséges, akár a kóbor eb, ha befogadják, jószóért a tűzbe ment volna; az öreg esperes parókiáján jószóban, de másban sem szenvedett hiányt. Évről-évre gyarapodott a holmija, kapott fehérneműt, ruhát, lábbelit, mégis nyugtalanság fogta el, mint a vadmadarat, morcos lett, szótlan, nem énekelte a szent énekeket, kapkodva, izgatottan végezte munkáját, indulatos szavakat mormolt, gyermekkori emlékek rajzották körül és rettegés szállta meg, oktalan, szűkölő félelem.
Mindig vézna maradt, csúfsága vele együtt növekedett, olyan gyámoltalanul álldogált néha, mint a fázós, ázott veréb. Valahogy így nőtt, fejlődött az értelme is; inkább csak az emlékezete gyarapodott, megjegyzett mindent, főzni is megtanult s mire öreg Juli kiérdemesült és megtakarított pénzével a rokonainál húzódott meg, Örzsike legszebb álma teljesült: ő takaríthatta az esperes úr „könyves szobáját” - ahogy ő hívta. Na meg a másik álma, a fészekrakó madáré! Egyedül az övé lett az a szép szoba, amit öreg Julival osztott meg. Otthona lett! Simogatta a szemével, kezével a bútorokat, a függönyt, a szőnyeget, olyankor templomi szent énekeket énekelt vékony, gyerekes cérnahangon. Kicsipogta örömét, elpityegte szíve vágyát is, hogy: jaj, de boldog lenne, ha öregségére ilyen szép otthona lehetne! Nem is tudta, milyen nagy örömet szerzett az öreg esperesnek.
Huszonhárom év alatt elhalt a falu nevetése. Hiába, a jócselekedet embernyi embert faragott a gyámoltalan, féleszű Örzsikéből. Az öregúr ideje is lejárt. Szép csendben elmondta gyémántmiséjét, aztán egyszer-kétszer karmai közé szorította a szívét a figyelmeztetés, hogy még lerendezhesse földi dolgait a nagy út előtt. Nem is késlekedett. Életének legnagyobb jócselekedete, az adományozó levél, ami Örzsikét egyszeriben gazdaggá tette, már az íróasztalán feküdt, amikor az a vasmarok még egy fohásznyi időt engedélyezett neki és egyetlen fájó szorítással végzett vele.
Becsülettel temették el. Legendák születtek jószívűségéről. Híre futott az ajándékozó levélnek is. Megbámulták a gépkocsit, amikor végigfüstölgött a házak között s vitte Örzsikét meg sok-sok holmiját Pestre, az új helyére, mert az öregúr az unokaöccsénél még helyet is szerzett néki. 
- Ez már igen! - bólogattak a falubeliek; Őket is magával ragadta az öregúr jóságos gyermekded lelkülete, a nagy jócselekedet káprázata. Pedig hát!...
Igen… egyszeriben átokká változott Örzsike nagy gazdagsága. De honnét gondolt volna az öreg esperes arra, hogy olyan szívtelen kicsire méretezték a mérnökök a pesti cselédszobákat. Az új szobája a harmada sem volt a réginek, nem fért be abba még az egyik szép, sárga szekrény se, nem hogy a másik meg az asztal, a nagy ágy, a székek, az éjjeli szekrény, a sezlon, az álló tükörasztal. Jaj, semmi se fért be! Hiába sopánkodott, sebtében nem lehetett mást tenni, lerakták a bútorát a lépcsőházban, a feljáró alá. Két éjszaka, két nap strázsált mellette; ott csipogott, sopánkodott, sírdogált, fohászkodott, jajveszékelt éjjel-nappal, nyugovás nélkül a lépcsőház aljában. - Jézus ereje! Mi lesz most már velem? Meg a sok, szép, drága holmimmal? - Ezt hajtogatta szüntelen, egyként hallatlanba véve a vigasztalást meg a bíztatást is. El nem mozdult volna őrhelyéről; még ennivalót is úgy hordtak le néki. Az öreg esperes unokaöccse tanácstalanságában igen-igen csóválta a fejét, majd feleségével együtt, kettesben, újra elolvasták az ajánló levelet.
„Gyöngyszem a kicsi Örzsike, vigyázzatok rá, szeressétek és pártfogoljátok, mert gyámoltalan, egyszerű és együgyű gyermeke ő a mi Urunknak.”
Úgy tűnt fel nekik ez a pár szó, mint valami sugallat, amit az öregúr már onnan túlról küldött, az Úr palotájának ámbitusáról, ahonnét szorongva leste szegény Örzsike küszködését.
Akárhogyan jött is a sugallat, megfogant az unokaöccs szívében; gyorsan felkutatott valami raktárt. Aztán kezdődött a hurcolkodás. Lesőbb a lépcsőházból a raktárba. Ez sem volt jó. Hátha ellopják. Egyetlen nyugodt perce sem volt Örzsikének. Örökké a munkája meg a raktár között futkározott. Nem volt nyugta s három hét se telt bele, tovább hurcoltatta holmiját a raktárból szíves emberekhez, de szanaszét, valami öt helyre. Akkor meg üres óráiban hol egyik, hol másik helyre toppant be. Bizony éppen akkor az egyik helyen egy vendég ült az ő székén, a másik helyen a nagypapa kényelmeskedett az ő sezlonján, másutt berakodtak az ő szekrényébe, amott meg a süldőlány illegette magát az ő tükörasztala előtt… Jaj! - mintha a szívét hasogatták volna. Ez lett hát a megálmodott otthonából, amit öregségére kitervezett!
Rá sem lehetett ismerni. A huszonhárom év lepergett róla, mint ázott falról a vakolat. Morcos lett, szótlan, bizalmatlan mindenki iránt; csak dolgozott és minden keresetét félretette. Igen, azért is lesz otthona, saját szobája, a saját bútoraival! Évek óta ez motoszkált, ez is rögződött meg a fejében. Már háromezer forintja volt együtt, amikor egy rosszféle asszonyba botlott. De honnét is tudhatta volna, hogy rosszféle teremtés, amikor olyan egyformák ezek a városi asszonyok; még azoknak is pirosítós a szájuk, akik templomba járnak. Örzsike éppen ennek elcsipogta búbánatát, az asszony meg rögvest pártfogásába vette. A saját szobáját kínálta fel, még át is íratja a nevére és mindez potom kétezer forintba kerül, mindjárt oda is költözhet hozzá, aztán bejárónő lesz, megkereshet napi ötven forintot is. Kikerül a cselédsorból is, a magaura lesz, ha rá hallgat. És elintéz ő mindent, persze, hogy elintéz. Semmi az! - Ilyeneket duruzsolt a fülébe, Örzsike pedig csillogó szemmel hallgatta, akárcsak öreg Juli meséit téli estéken az esperes úr házban. - Hiába, csak van a szegénynek gyámola! - sóhajtotta. Annyira hitt annak a nőszemélynek, hogy az esperes unokaöccsének a figyelmeztetésére még csak nem is hederített. Örzsike csapdába esett. A rosszféle asszony mutatott a kétezer frint ellenében valami hivatalos, pecsétes írást, de nem költözött ki a szobából, még csak nem is készülődött. Apránkint tünedezni kezdett Örzsike holmija; hol egy lepedőnek, hol egy fazéknak, hol egy kézimunkának kelt lába, aztán elromlott a szekrényzár, mintha feszegették volna. Alig merte szóvá tenni, azt is csak félénken, de akkor kinyílt ám annak a rosszfélének a szája, ömlött belőle a sok ocsmányság, még ajtót is mutatott neki, hogy fel is út, le is út, ha nem tetszik neki ez a szoba.
Hamarkodva kivett egy másik szobát; ott meg azon jártak át. Ott sem volt maradása. Dolgozott látástól vakulásig, alig költött magára; ahol takarított, elkunyerálta a maradék ételt, kuporgatta, rakosgatta a pénzét, de hiába, elvitte az újabb hurcolkodás.
Azt a rosszféle asszonyt is „törvénybe idéztette”. Heteken át készült a tárgyalásra, már-már aludni sem tudott, a hideg is kilelte az izgalomtól, hogy a „törvény elé kell állnia” s ilyen rettentő szégyent kell elviselnie a rosszféle miatt. Persze, letagadott az minden csalárdságot, csak a tartozást nem, hiszen ő azt a pénzt csak kölcsönbe vett; vissza is fizeti majd, de apránkint. A bíróság is így ítélt. Ezt már nem érte fel ésszel Örzsike. Mert ő abban bizakodott, hogy a bíróság azonnal kihajítja a szobájából azt a rosszfélét, tetejében meg is bünteti s ünnepélyesen neki juttatja a szobát. E helyett még az ügyvéd is őt abajgatta a perköltségért, mert azon a rosszfélén nem tudta megvenni. Oda is Örzsike ment el a részletekért kéthetenkint este; csipogott, visítozott az ajtaja előtt a házbeliek mulatságára és bosszúságára - így csikarta ki pénzének egy-egy töredékét…
Különben örökké szobát keresett - mert lesz otthona, saját otthona, ha addig él is! - s ha talált, valami csalóka képzet szebbnek mutatta, mint az előzőt. És hurcolkodott tovább, riadtan, izgatottan. Félt már mindenkitől, rettegett az emberektől, ellenséget, tolvajt látott mindenkiben, senkinek sem hitt… Nyughatatlan vadmadár lett… Furcsa képzetek rohanták meg s rajtuk keresztül a valóság - a látás, hallás vagy a tettel valósága - eltorzult, akár vizeskancsón át nézve a világ. Más értemet kapott a szó, más szándékot a jóakarat, a segítő készség, - hiszen itt is, ott is szánták Örzsikét - hamis színt váltott a mosoly, csúfságra váltott a kedveskedés, a beteges képzetek kusza szálain minden élménye megbotlott és kificamodva hullott a tudatába. Valami eltört benne. A szem is elborult, befelé nézett; gondolatai, érzései akarata abban az egyetlen kínzó sóvárgásban csomósodtak össze, hogy saját otthona legyen…
Emberfeletti erő, az eszelősök ereje hajszolta tovább, egyre tovább… Fürkészett, keresgélt új szobát, mindig újat s nem tudta, hogy a régit keresi, a megszokottat, ahová két ablakon sütött be a nap s pirkadatkor behallatszott a madarak ébresztője, a kanász tülkölése, az ostorpattogás, a kutyák feleselgetése… És csend volt abban a szobában, nyugalom, biztonság… s a csendben még a templom orgonájánál is szebben hallatszott az öreg esperes hívó szava: „Kicsi Örzsike, hol vagy?”…