Gaál Áron: Mi itt maradtunk meg

Mi itt maradtunk meg, és mégis magyarnak,
bár nem számkivetve, bár nem készakarva,
nem önfeláldozó tudattal, mert a lét itt
napról napra az ezredvégig
megőrzött minket, mint azon az őszön
s tovább is, ahogy nővérünket őrizte börtön,
fivérünket a bánya gyomra, az átok,
apánkat jeltelen bozót, a vizesárok.
Mi itt maradtunk meg, és mégis magyarnak,
nem hőstettekben, nem lángoló szavakban,
csak hétről hétre, s csak azzal, hogy éltünk
magunkat feladva, megalkudva végül,
álmunkat elfeledve, elhagyatva hitünket,
elfújva ablakba kitett titkos mécsesünket.
Valamit bennünk e földön megőrzött
valami abból a régi, eltemetett őszből,
elárultak vagy árulók, latrok vagy szentek
voltunk, istentagadók, vagy felkentek,
s voltunk bár megraboltak vagy maguk a rablók,
keresztet, kakast, zsidócsillagot vallók,
az embertelenségben is embernek
- ha nem is akarva, ha nem is szeretve,
ha nem is tudva: miért is? - megmaradtunk, és itt,
e helyt maradtunk meg magyarnak mégis,
valahogy, valamiért… csak azért is!