Döbrentei Kornél: Celebrált idő

Egy jubileumi ludovikás bajtársi találkozóra.
„Atyám árnyéka fegyverben” /Shakespeare: Hamlet/


Engeszteld meg apáinkat, celebrált idő -:
kínozottaknak fortélyos illanással is koloncos-múlhatatlan.


Miként a hősi tetemekből felmagzó összes rendjelek,
koszorú-kerekű ágyútalpon vontattatunk el mi is,
virradatok tálentum-csihantó kegyelméből számkivetettek,
s mint borostyánban a bogár, az atyák múltja
zárványlik bennünk, mégis folytonos, fertőző feltámadásban,
akár az isten-egészből letört urándarab.
Kancsukás békével meg igazán mi veretünk,
kiket csontig szárított a könnytelen sírhatnék,
s ivadékkorunk kividámított barakk-ablakán
hamis hajnalként türemkedett be a szögesdrót-karistolta
szemhatár,
  minket is engesztelj meg, celebrált idő -;
ahol mi állunk, már nincs magosság, mégis
félelmes attrakció az élet, mert kíméletlen,
egyirányú a mélység alattunk, és ürességük
roppant súlyától odalent végleg elakadtak
a teherliftek, nincs jóvátétel, a vörös gettóban
színháziasított bábu-ittlétért, melyben csak a
vérengzés volt életszagú, kárpótlani hogyan lehet?
A semmi mágus artikulációja ami hallszik,
és a csigolyák közt vajúdó neszezése a mésznek.


A márványba vájt írás aranyhordalékos, kusza
futóárkaiban elveszetten biceg a megrokkant értelem,
noha az emléktábla busás alkalom a jutalék reményre,
hogy balvégzet-lebírón egyszer végre kitalálunk,
köldökzsinóron vezetgetett magyar Thézeuszok,
s nem gyújtózsinór ez a kötelék, szikrát sziszegve
nem az önrobbanásig vezet: AKI VÁLSÁGOS HELYZETBEN
- helyzet van itt ezer éve - CSÜGGETEG SZAVAKAT EJT,
FEGYVERT, LŐSZERT ELHÁNY…, az késleltetett népirtást
követ el, mert génjeiben hetedíziglen hitványodnak meg
a majdani sarjak; öröklötten jellemhibás, férfinak
koravén embriók hátra miféle utókort hagynak?
A megmaradás nem csupán bőséggel ontott sokaság.


Engesztelj meg mindet, celebrált idő.


Édent imitál a kert, ahol a kiűzetés
mindig bent, kontinentálisan nonstop dráma,
most éppen a nyár a kulissza; aláhorinzotlik
egy feketerigó, mert elfáradt benne az élet,
a szárnyain szurok-ocsmányan telepszik meg
a végleges lankadás, szeme hűlt gödrében
napkeltézni hullott cseresznye gömbje horpad,
pálinka-ígéretű megtisztulással, elidegenülve
dereng; hirtelen halál áttetsző jégtömbjében
szállhatatlan madár, a fű fellegvívó
szuronyrohamának kitárva…
                                        a tüzérségi tűzben
vonagló táj rángása váratlan elcsitul,
magukba némulnak a lövegek, fölemelt csövük forró
árnyékában a perc beintés előtti kórus-hallgatag,
s aztán: Jézus segíts, és tombol már a közelharc,
a Káin óta elévülhetetlen kézitusa,
a forgatagból kimerevedik az apám arca,
ahogy az álla beléfeszül a rohamsisak-szíj
rettenetes hámjába…
                                         oszlik a vágóhíd-üzemű
látomás, béke-kép tolul a nyomba:
szűk konyha, a sarokban egy hokedlin sebhelyes
fehér lavór, pereme csorbítatlan kék, mint a
KÉK SZALAG DÍJ, a vitorla füles tengert megidéző,
mellette fekália-barnán mosószappan,
rakta egy beköpőlégy sziesztáz, apa az asztal
fölé görnyed, a Néprádióból vezérhang-dicsőítő
vastaps korbácsolja lemeztelenített magányát,
fejét lehajtva, mint kinek a tarkóján
küldetéses angyal ül, telt poharába
rébed, s az egeken túlról ma is hallom,
amint vers-marta szájjal mormolja
borának: A SZÍVÜNK CSUPA FÜST ÉS LÁRMA.


Engeszteld meg apáinkat, celebrált idő.


Édent imitál a kert, a fű haragos, kicsi
nyársain harmatnyomdokú lebegés, súlyossá
megédesült árpakörték hullanak alá,
az ősbizakvás akusztikája ez, nem a gyász
szívütemére idomított doboké.
Megáldattak mind a fegyverek. Micsoda invokáció,
amikor a Teremtés elleni merénylethez az Isten
közbenjárása kéretik? Megáldattak mind
a fegyverek. Ez a kard is, mely fél évszázada
a tisztieskű magasáig röppent, sarkcsillag-tetőzésű
ragyogásáig a férfilétnek, fél évszázada,
hogy a decemberi menny alatt egy közös, fényességes
pengesuhantatásban az együvé tartozás
frigye megköttetett és a lélek elölhetetlen
részeként megtartatott, a Ludovika-kertben
akkor ártatlan volt a hó, akár a szentistvánnapi
új liszt, mely ostyaként hamvas fókuszba gyűjti
a liturgiás lényeget, és fehér is volt, mint a
legfelső hadúr kesztyűje…
                                       engeszteld meg apáinkat
celebrált idő, kiket elemésztett a háború,
és kivégzett az alantas-szenvedélyű béke,
öntudatos hullásuk értelmét, kiknek eltagadtad,
engeszteld meg őket, a Júdás-kosztot elvetőket,
kik nem győzték létezéssel az utolsó bőjtöt,
engeszteld meg őket, akikben kicsírázott a sejtelem:
a vereség győzelem-esélyes, de nem engedted, nékik
a bizonyság beérjen, engeszteld meg őket, engeszteld meg -


És engesztelj meg minket is celebrált idő.


Édent imitál a kert, a nemtudás fái rogyásig,
de ama tiltottnak termése egy szem csupán,
csak az árnyéka bőséges, belé öltözötten a földbe
döföm kardodat, édesapám, foganjon meg
belőle ami áldás, elrevesedjék ami átok.


1992. augusztus  

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf