Döbrentei Kornél: Celebrált idő

Egy jubileumi ludovikás bajtársi találkozóra.
„Atyám árnyéka fegyverben” /Shakespeare: Hamlet/


Engeszteld meg apáinkat, celebrált idő -:
kínozottaknak fortélyos illanással is koloncos-múlhatatlan.


Miként a hősi tetemekből felmagzó összes rendjelek,
koszorú-kerekű ágyútalpon vontattatunk el mi is,
virradatok tálentum-csihantó kegyelméből számkivetettek,
s mint borostyánban a bogár, az atyák múltja
zárványlik bennünk, mégis folytonos, fertőző feltámadásban,
akár az isten-egészből letört urándarab.
Kancsukás békével meg igazán mi veretünk,
kiket csontig szárított a könnytelen sírhatnék,
s ivadékkorunk kividámított barakk-ablakán
hamis hajnalként türemkedett be a szögesdrót-karistolta
szemhatár,
  minket is engesztelj meg, celebrált idő -;
ahol mi állunk, már nincs magosság, mégis
félelmes attrakció az élet, mert kíméletlen,
egyirányú a mélység alattunk, és ürességük
roppant súlyától odalent végleg elakadtak
a teherliftek, nincs jóvátétel, a vörös gettóban
színháziasított bábu-ittlétért, melyben csak a
vérengzés volt életszagú, kárpótlani hogyan lehet?
A semmi mágus artikulációja ami hallszik,
és a csigolyák közt vajúdó neszezése a mésznek.


A márványba vájt írás aranyhordalékos, kusza
futóárkaiban elveszetten biceg a megrokkant értelem,
noha az emléktábla busás alkalom a jutalék reményre,
hogy balvégzet-lebírón egyszer végre kitalálunk,
köldökzsinóron vezetgetett magyar Thézeuszok,
s nem gyújtózsinór ez a kötelék, szikrát sziszegve
nem az önrobbanásig vezet: AKI VÁLSÁGOS HELYZETBEN
- helyzet van itt ezer éve - CSÜGGETEG SZAVAKAT EJT,
FEGYVERT, LŐSZERT ELHÁNY…, az késleltetett népirtást
követ el, mert génjeiben hetedíziglen hitványodnak meg
a majdani sarjak; öröklötten jellemhibás, férfinak
koravén embriók hátra miféle utókort hagynak?
A megmaradás nem csupán bőséggel ontott sokaság.


Engesztelj meg mindet, celebrált idő.


Édent imitál a kert, ahol a kiűzetés
mindig bent, kontinentálisan nonstop dráma,
most éppen a nyár a kulissza; aláhorinzotlik
egy feketerigó, mert elfáradt benne az élet,
a szárnyain szurok-ocsmányan telepszik meg
a végleges lankadás, szeme hűlt gödrében
napkeltézni hullott cseresznye gömbje horpad,
pálinka-ígéretű megtisztulással, elidegenülve
dereng; hirtelen halál áttetsző jégtömbjében
szállhatatlan madár, a fű fellegvívó
szuronyrohamának kitárva…
                                        a tüzérségi tűzben
vonagló táj rángása váratlan elcsitul,
magukba némulnak a lövegek, fölemelt csövük forró
árnyékában a perc beintés előtti kórus-hallgatag,
s aztán: Jézus segíts, és tombol már a közelharc,
a Káin óta elévülhetetlen kézitusa,
a forgatagból kimerevedik az apám arca,
ahogy az álla beléfeszül a rohamsisak-szíj
rettenetes hámjába…
                                         oszlik a vágóhíd-üzemű
látomás, béke-kép tolul a nyomba:
szűk konyha, a sarokban egy hokedlin sebhelyes
fehér lavór, pereme csorbítatlan kék, mint a
KÉK SZALAG DÍJ, a vitorla füles tengert megidéző,
mellette fekália-barnán mosószappan,
rakta egy beköpőlégy sziesztáz, apa az asztal
fölé görnyed, a Néprádióból vezérhang-dicsőítő
vastaps korbácsolja lemeztelenített magányát,
fejét lehajtva, mint kinek a tarkóján
küldetéses angyal ül, telt poharába
rébed, s az egeken túlról ma is hallom,
amint vers-marta szájjal mormolja
borának: A SZÍVÜNK CSUPA FÜST ÉS LÁRMA.


Engeszteld meg apáinkat, celebrált idő.


Édent imitál a kert, a fű haragos, kicsi
nyársain harmatnyomdokú lebegés, súlyossá
megédesült árpakörték hullanak alá,
az ősbizakvás akusztikája ez, nem a gyász
szívütemére idomított doboké.
Megáldattak mind a fegyverek. Micsoda invokáció,
amikor a Teremtés elleni merénylethez az Isten
közbenjárása kéretik? Megáldattak mind
a fegyverek. Ez a kard is, mely fél évszázada
a tisztieskű magasáig röppent, sarkcsillag-tetőzésű
ragyogásáig a férfilétnek, fél évszázada,
hogy a decemberi menny alatt egy közös, fényességes
pengesuhantatásban az együvé tartozás
frigye megköttetett és a lélek elölhetetlen
részeként megtartatott, a Ludovika-kertben
akkor ártatlan volt a hó, akár a szentistvánnapi
új liszt, mely ostyaként hamvas fókuszba gyűjti
a liturgiás lényeget, és fehér is volt, mint a
legfelső hadúr kesztyűje…
                                       engeszteld meg apáinkat
celebrált idő, kiket elemésztett a háború,
és kivégzett az alantas-szenvedélyű béke,
öntudatos hullásuk értelmét, kiknek eltagadtad,
engeszteld meg őket, a Júdás-kosztot elvetőket,
kik nem győzték létezéssel az utolsó bőjtöt,
engeszteld meg őket, akikben kicsírázott a sejtelem:
a vereség győzelem-esélyes, de nem engedted, nékik
a bizonyság beérjen, engeszteld meg őket, engeszteld meg -


És engesztelj meg minket is celebrált idő.


Édent imitál a kert, a nemtudás fái rogyásig,
de ama tiltottnak termése egy szem csupán,
csak az árnyéka bőséges, belé öltözötten a földbe
döföm kardodat, édesapám, foganjon meg
belőle ami áldás, elrevesedjék ami átok.


1992. augusztus  

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf