George Elliott Clarke: Fehér szonett
Tiszteletes szagú levegő, alkalmi
rózsa, avagy az elsőszülött virág, egy friss,
ringató seb, és a test kihasad és meghajol
mint egy virág. Az írásvékony havon lépkedek,
nézem a szédült csillagokat a részeg forgószélben és szeretnék
egy élénkszínű foltos takaró alatt aludni.
A nyelv alkoholos elszíntelenítődését, lassú de biztos
halálát akarom szemlélni. Szép Shelly,
mire használhatom a vers kimért kádenciáját
ha te nem tudsz olvasni. Ikaruszként zuhanok
erre a hófehér lapra, feketén gurulok a tájra
és megfulladok a fehér tengerben
amely minden vers végét jelzi – a fehér hátlap
a kép fekete kontrasztja.
Fordította: Gaál Áron
