Az igazi múzsát nem csapom el,
a Trombitás Angyal a párom.
Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
de ama göndörhajú vurstlibeli,
s bár a tunikája a bokát fedi:
tudom én: fiú ő a javából.

Az igazi múzsát nem csapom el,
ő temet el hihetőleg,
borít rám verseimből lepedőt.
S mert hűségével az ember lebőg:
gáláns eszmékkel megcsalom, mielőtt
szarvai a fejemrenőnek.

De a sorsunkra testemmel emlékezem:
ó a látvány, künn a Ligetben,
ahol jégcsillagos a sátorkalap,
s abrakolnak meteort a hintalovak -
ó a látvány: a világ patái alatt
megverve, kirúgva, mi ketten!

Világ Forgása! Ideszorul
az aki hordja a terhet,
aki már felnőtt az asztal alól,
aki jogáért: a csókért hittel dacol,
s akinek vénen sincs szeretni hol,
a romlott hóba, egy nemzet!

Gyere, add fel koronám, legyen király,
király a poéta mint régen,
lebegjünk a kiosztott élet felett,
be ne várjuk: bitang háta amíg levet -
egy fél országgal és veled,
angyalom, veled beérem.

Gyere te nímand, gyere pofám,
ide a csókot, a stexet.
Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
romantikára a profán halál,
szolíd tájon a viharmadár -
négy szárnyunk ma is a legszebb.