Marsall László: Régi téli vagonok
terhe dobván, szívlapát
járt kezemben – meló-malom –
megcsökkenteni a vagon
kétszázmázsás állagát.
Éjtől virradtig kidobom
a rámpára túlnan át,
pallót csiszálj táblás botom,
ne senyveszd az ember potom
béka-izmát, sódarát.
Volna bár boszorka-halom,
kit ítélet tűzre szánt,
kemencébe be nem tolom
egyét sem, legjobb alkalom
gyurdalnom sok víg banyát.
De csak a pallót kotorom,
s rám szállandó hímporát
fölkavarom úgy takarom
véle fagyos csuklóm, karom,
csalván csípős februárt.
Csökkenőben hozott borom,
súgónak teszi magát:
„szárnyad helyét kiporolom,
ha tíz perc s le nem tarolod
szén-maradék vékonyát”.
„Megőrültél kissógorom?!
– a térmester rám kiált –
ördög fúrt meg az orrodon,
onnan még ma kisrófolom,
guruljunk át, oda, át!”
Kocsmában rövid rum-toron
hunyt szememben szénlapát
járja máig, kiskan-korom:
rum, szén, mester –, végsősoron
valék fagyos nagykabát.
