Rákos Sándor: Szegények vonulása
betemet népeket, városokat,
lávája kihűlt gyűrődéseiben múmiaként zár el
őrzőket és rabokat,
nemzés virága nyílik-csukódik, az eleven húst
halál tapossa szüntelenül –
iszonyú kád ez, moccan az élő, bújnék, de végül
alulkerül.
Elzuhanó lét tanúja, te lélek, ki most belőlem
vetsz a mulandóra szemet,
vallj, mielőtt a mindig-mindenkinek-rövid élet
átrobog rajtad és eltemet:
valljad, lelkem, hogy a kezdete- s
végeláthatatlan vonulás árnyék képein át
milyen vonzások árama hat reád, részvétté
delejezve zord filozófiád?
Ők, a szegények, kiknek nyomoráról már az
ótestamentum vijjogó igéje szól,
ők merülnek föl – mind egyazon úszó –
századok torlódó-porló habjaiból,
a hiány rabjai, a csontig födetlenek, kik
sír-üregükben is dideregnek,
mert mezítelenül rakták földbe, dísz- s ékszer
nélkül, megszabadult testeiket,
kiknek az élet is temető-hely, útvesztője derék
szívüknek,
„mindenért semmit” kegyetlen alkuja, melyből
az eljátszott Éden kígyója sziszeg.
Mint zord processzió porfátylas őszi úton,
torlódó ég alatt, bogos cserjék között,
hosszan vonul a had, elnyújtott énekszóval –
a kifosztott mezőn nyomába lép a köd.
Lobogóként úsznak gyönyörű sápadt orcák,
élükön a szellem csillagsugarára ég:
ha hanyatlik egy, a társ utána fordul – és az
emlék fölött átlép a maradék.
Szegénység! Remegő, meztelen életérzés,
térben és időben sohasem változó!
Világvallás, melyet százmilliók követnek!
Harc, melyben elhull a bátor hadakozó!
Az önkínzó nyomor mennyi változatával
nehezedett szívem, mikorra ideért!
Hányféle kényszer hajt, hogy újból összetűzzem
szertefoszlott sorsok kallódó szövetét!
Bárcsak volna erőm időtálló anyagba örökíteni
azt, ami egyszeri volt!
Bár tudnám végzetes szavakkal megidézni e
málló képekkel múló emberi kort!
Ha számolnom kell majd életemmel, védőm és
vádolóm, azok felől kérdezz,
akiknek ügyében hasztalanul kiáltok századok
homokkal betömött füléhez!
