Bíró András: Dávid és Góliát
/részlet/
I.
Siheder volt az Úr még, fiatal,
pohárszékében tengernyi ital,
a mulatozást sem vetette meg;
Gyakran találtak rá úgy reggelek,
amint kókadtan kezére hajolt,
árasztva nehéz mámor-illatot.
Mondom, az Úr még legjobb kedvibe
itta borát és háza elibe
csődített fényes angyalsereget,
hogy véle nyűjje el a perceket.
Néhány röpke perc néki semmi volt,
míg a Földre tán ezer év hajolt.
És történt egyszer, – amint emelé
az Úr poharát a sereg fölé, –
emelintésbe kilöttyent a bor
s a Földre hullott le az alkohol.
Levegőt érve egy falu felett
sokezer cseppje szétfolyt, szétesett
és a mezőkön részeg pára szállt,
árokba döntve a kaszás halált.
Az angyalsereg elébb kuncogott,
majd Földet-verő énekbe fogott:
– Erről ezredek múltán is beszéd–
téma lesz, hogy az Úr a szent szeszét
kilöttyintette s az a Földre szállt,
megrészegítvén sok emberfiát!