Vas István: Rapszódia egy őszi kertben

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
későn süt fel a nap, hamar homálylik,
elfagytak, feketednek
napraforgóid, dáliáid,
még nyílnak, ősziesen égnek – már nem sokáig –
napszomjas, késő helianthosok:
az elmúlásból is itt körül az világít,
ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,
ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
novemberi esők verését:
itt győzni fog minden enyészet
a szépség.

Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
megérni – ha megérjük – a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek –
s ha holdba, csillagokba ér az ember,
csúnyán közelítő telében mire mehet
ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz: ha jól, ha rosszul,
most vívj, most védd magad,
míg végső hódításra el nem indul
a sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e a tízezer éveken át
szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
még csúf estünkben is több szépségünk marad,
mint amit valaha pompáztak elénk
virágok, madarak.

MI más értelme van az időben a szépet
halmozni, ha nem ez,
hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
szépséget annyi mesterünk és ősünk;
azért, hogy te is vele védekezz,
míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
az emberi évezredek,
és mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
míg meg nem leljük azt a képletet,
nem nyughatom s nem nyughatol,

és új energiává lesz a múló idő
s új csillagmáglyát gyújt meg érted,
s vigasztalóvá lesz a rémítő,
s mindent meglátsz, mindent megértek,
és érthetetlen szenvedésed
hétszer boldog szépségre válik:
mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
napraforgóid, dáliáid.