Simon István: Novemberi hó

Lefekszik még ősszel az ember,
és felébred egy téli reggel.
Hiába, már csaló a csendes,
ravaszul mosolygó november.


Nézem boldogan, hogy a hó kint
kövér pelyhekben szállingózik.
Várom is izgulva, hogy szőne
fehér lepelt a háztetőre.


Ebből a kedvem sosem enged!
Ó, a tündöklő fehér pelyhek
míly varázst adnak a szívemnek,
hogy feltámadsz te virgonc gyermek…?


Ki – hipp-hopp – ugrottál az ágyból,
és hullt volna a golyózápor, –
de ott állt egy drága kis asszony
az ajtónál, hogy visszatartson.


Féltett, óvott… Ma nem megyek ki.
Úgyse tartana vissza senki.
Valahogy most az is boldogság,
hogy kint a szánkót húzzák-vonják,


s nevetve kapkodják a lányok
a szétkerengő hószilánkot;
piros arccal mennek a járda
vizén a gyárba, iskolába.


Novemberi hó, – kedves percek
hullnak, szállnak, körém, kerengnek,
s előzgetik csillogón egymást
mint kint a lakkos gumicsizmák.


1952.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf