Döbrentei Kornél: Strázsavirág

Még teremtésközi a világ, a tél kietlen telke
a föld, még fohászosan megébredő szándék
az Isten vizek fölött lebegni vágyó lelke,
a mélység gyászsűrű sötétet okád még.
Mi a titka,
hogyan,
hogy a bugyrába kövült reményből pattintott szikra
éledéssé megfogan,
hócsuhás lángok nyurgulni lendít,
s teli lobogja az akvárium-áttetszővé dermedt semmit?

Miként a szívburok, a földkéreg megreped,
halotti maszkká üresedett öntvény,
erőt veszel a táj fagyba-zsibbasztott csöndjén,
ha napvilágra kondul küzdelemtajtéktól vitézlő fejed
harangöble,
hiába, hogy kutyák tömlője sorvasztó savóval köp le,
üdeséged nem a végzet, csak a múlás
aszhatja el, nem fekélyesítheti féreg vonulás,
riadalmasan mozgósítod megigazulni az ítéletes időt,
a Krisztus előttit, a Trianon utánit,
Jeriko-roskasztón, de a derű éteri csillámporával is angyaltalan –;
íme a hóvirág, a tisztaság strázsavirága kinőtt,
pellengérre, piedesztálra makulátlan áll itt,
a hantok masszába marasztó koloncai közt maga van:
árvasága hamvas, színében mintáz vakvezető botot,
kit vakondszagú örökéjben sápaszt az undor,
magánya kegyes célért irgalmatlan robot,
győzi, kidől, egyre megy, kiröhögik hálátlan utókorok,
lázadva süvítne, csattanna, mint az ustor,
már mindegy, kire, mire vág,
csak sebet szakasszon,
a lelkiismeret helyén legalább
a szűköltető kín mementós mécse virrasszon,
mert talentumaink nemesb része elkoromlott,
gyehenna-hevített lángelmék, hamubasült Holdat habzsoló bolondok,
címervirágként gyökereddel sződd be hiányglóriás zászlainkat,
az Isten-szem likakon át a smasszer történelem hetedíziglen mindet vizslat.

Nem fönségesebb, csak fennkölten romlott
a buja Versailles
lilioma, lecsábítja az égről a Napot,
bibéi nyájas mézelése korszakok kövület-rétegein áthat,
s hogy a jelképpé parancsoló magosba felszállj
szúróláng-szikáran, hiába akarod,
ha a valóságra aranykulimásszal ragasztatik kulissza látszat,
ha minden alkonyulatot zenitre emelünk,
a magunk ásta veremben tetemsárgán csírázva folyton csak telelünk,
vagy idegen orvvadászok cselre ajzott bírvágya szerint
csaliállatokká baromodunk megint,
önnön magunkat csalva tőrbe,
meghunyászkodva, tűrve, megtörve
engedjük, sorsunk nemlét és tetszhalál közt ingázzék;
akár egy szomorú mészárszék,
ez a béke távlatosan vandál,
s Ikarusz merész kudarcán edzett szárnyak helyett,
melyek megkísérlik az Isten közellétével benépesülő távol-eget,
itt a passiójáró messiási szandál
az egyenviselet.

És bűnösen botor, pusztítón oktondi,
aki önfelmentve vádat habosan öklendi:
e Koppány mintára szétszabdalt hon
csakis azért ily tébolyda-savanyú, mert Trianon…,
mert ama palotás parkban
megdicsőült győztes lándzsa alakban
a liliom, ostyaderengésű selyme
alatt Európa máig szagló, vériszamos verme,
képmutatás
az Úrfelmutatás.

De nem vallja meg a zsoltárral felpeckelt száj:
nem bártorságos tusázni egymásnak háttal,
naponként csonkoltatunk egymás által,
ami itt pokolodik: mindennapi magyar Versailles,
a megtisztuláshoz gyónás nem küzd utat,
nincsen szembesülés, megrendülés, sem bűntudat,
ily megátalkodottan, ily ostobán
tékozoljuk el maradék egyharmad ország-jussunk,
és ha már nincsen hová fussunk,
mint ki jól végezte dolgát, eltakarodunk Szent Mihály lován.

Nagyboldogasszony, te látod,
mi utánunk marad, káosz.
Föléltünk, oltalmas palástod
molyoktól gomolyos, ima-kérődző szánktól kirágva,
de segélj meg, hogy az irdatlan sötétben, mint kicsi fárosz,
elvezessen a végérvényes feltámadáshoz
a tisztaság strázsavirága.

/1996. május-június/