Gaál Áron: Hajnali háromkor
A félelemnek még most is szaga van
és nyikorognak a kifosztott ólak
ahogy ajtóikat ki-berugdossa a szél
és sápadtan mered rám a vertfalú házfal
hátrálna előlem hogyha lehetne
de már nincs hová és nincs miért
körülfogja a nyár és a dél
és üresen tátva áll a kemence szája
a szobában úgy ahogy hagyta a harag
és térdre rogyva görnyed még a szék
és a leltárban ott van a rojtos kötél
pedig már súlytalan mindez
és aminek súlya van az nem a szó
csak a mozdulat ahogy legyintesz
és kezed a mélybe hull alá gyámoltalanul
mint test a kótba a hideg éj felé
ezerkilencszázötvenkettő szeptember
tizedikén három órakor
véget ért a nyár mert valaki meghalt
lehetett volna a nagyapám
lehetett volna a nagyanyám…
és én messze ide megszülettem
akkor kezdődött el az ősz
Kihűlt nyomokban lépkedünk
ahogy szél hozott úgy visszavisz
megyünk valami felé
de merre is?