Cságoly Péterfia Béla: Arad

Árkát, bokrát a bús mezőnek
Őszi sóhajtás lengi át,
Míg magyarhonban templomének
Zeng a magasba gyászimát.

Gyászol a nép, gyászol a nemzet,
Minden fekete díszben áll.
A tömjénfüst, a dal, az ének
A végtelen magasba száll.

És ott, hol az ég azúrjával
A föld határa összeér,
Hová dalt véges suttogással
Halkan röpít a földi szél,

Ott a magasban gyászlepellel
Egy égi ravatal ragyog,
Alant a porban járó ember,
A kavargó világ zajog.

Áll gyászos lepellel borítva,
Rajta koporsók glóriában
És vérbetűkkel, lánggal írva,
„A hős aradi tizenhárman”

Óh, nektek, Arad hős vitézi,
Sírhely e földön nem adatott?
Magyar népünk ezt fájón érzi
S százszor gyászolja Aradot.

Nincs márványkripta, képes emlék,
Mi szétragyogja híreteket,
Mert testetek, hová temették,
Immár nem magyar sírhelyek.

Szép Aradunkon oláh a szó,
Magyart siratni nem szabad,
Zászlónk helyett idegen zászló,
Bocskor alatt nyög ős Arad.

Ott nem raknak szent fejetekre
Aranyló hősi glóriát,
Ott nem ünneplik szívrepesve
Az október hatodikát.

Elmúlt sok év halálotok óta,
De szent emléketek egyre él,
Hű szívükbe a gyász hódolva
S újraéledve visszatér.

Amíg Aradon oláh az úr
És könnyes vizet visz a Maros,
Addig gyászol a magyar azúr,
Sír az Tisza mentén e dalos.

Mementó ez a mi számunkra,
Hogy emlékezzünk rólatok,
Hogy emlékezve szent gyászunkra
Visszavegyük ős Aradot!

Míg Arad felett magyar zászlót
Nem lenget újra majd a szél,
Addig a magyar méltán gyászol,
Mikor Aradról gyászt regél.

De megkönnyebbül majd népünk gyásza
S gyászolja csak az emléketek.
Arad miénk lesz s földre száll
A szent aradi kegyelet.