Ányos Pál: Érzékeny levél

Elizáról

Hattyút képzelt színe szép öltözetének,
Ifjú cedrus-szálat állása testének,
Haja mesterséges felfodorítással
Kedvezett a szemnek, mely rab lett látással.
Csipke-fejkötőjét szél úgy lebegtette,
Hogy viselőjének kényét lefestette.
De tovább mit mondjak isteni képéről?
Látván, minden gondom volt Ida hegyéről,
Az aranyalmáért vetekedni véltem,
Én, Párist követvén, nékie ítéltem.
Vigye! Igazsággal jutott birtokába,
De szívem is zárva vagyon az almába!
Csuda szemeiben kékellő ég fénylett,
Az pedig, kit nézett, menny-országot rémlett.
Melly bágyadtak voltak néha pillantási!
Mintha fárasztanák szerelem bántási.
Néha pedig furcsa szökéseket tettek,
Melyekkel sok szívről zsákmányokat szedtek.
Rózsákat feljülmúlt szép piros arcája,
Csókra volt készülve gömbölyű kis szája.
Félig felnyílt mellye hóval vetekedett,
Minden lélekzetre apadt s nevelkedett.
Gondolnám, hogy titkos tűz hevesitette,
Azért örült, ha friss szél hüvesitette.
A tiszta szemérem mosolygott belőle, –
Többit tudod, ha nem szólok is felőle.
Kis lábai módos lépéseket tettek, –
Hidd el, ezek is sok szemet szédítettek. -
Egy szóval, képében Vénuszt képzelheted.
Már most érzéketlen légy, hogyha teheted!