Fülöp Árpád: Március 15-én

Im, egybegyültünk újra, honfitársak,
E nagy napon együtt vagyunk megint!
Vezérle vágya hő imádkozásnak
S a hol most állunk, szentegyház a hely!
Kunyhó legyen vagy gazdag úr szalonja,
Avagy födetlen puszta tér legyen, -
Hol egykét buzgó honfi összegyül,
Hogy téged áldjon, szent magyar szabadság:
A hely legott templommá változik.

Megváltó szellemünk, magyar szabadság!
E nagy napon születtél újra nékünk
S azóta ez a nap igen nagy ünnep:
Minden magyar karácson-ünnepe.

Csekély latomban nincs elég erő
Hogy téged, legdicsőbb, megénekeljen!
Megénekelt már annyi lantosunk,
Nagy és kicsiny s ő is, a legnagyobb,
Ki jött mint üstökös s a harcmezőnek
Vértengerébe nyugodott le büszkén.
Az én dalom méhzümmögés csupán
A csalogányok bájoló karában.
Hogyan mernélek hát megénekelni?
Nem, - oltárodhoz én imám viszem csak
S imádkozni szabad kicsinynek is...
Leborulok hát szent bölcsőd előtt
Magyar szabadság, kit e nagy napon
Azért küldött le Isten, hogy megváltsad
S magyarrá alkosd ismét a magyart.

Egykor nagyok valánk. A hatalomnak
S önállóságnak boldog édenében
Dicsőnek láttak hosszu századok.
De a gonosz megejtett, bünbe estünk
S kiüzeténk kérlelhetetlenül
A hatalom s önállás édenéből.
Mohács, te véres, rettentő küszöb,
Rémségesebb vagy annál, melyen egykor
Lángoló pallosával kergeté ki
Első szülénket a haragvó angyal.
Mögötted az elvesztett ős szabadság,
Előtted a háromszáz éves rabság
Tele oly sok szégyennel, szenvedéssel!
S szabadság nélkül, oh, mit ér az élet?
Virágtalan, avar kóró csupán,
Mely ott szégyenkezik a mesgye nyergén
S gunyt űz vele a zsarnok téli szél...

Ha van igazság, mint történhetett,
Hogy vérrel szerzett birtokán e népnek
A rabság jármát kellett nyögnie?
S ha rabjaink közül egy-egy merészebb
Megláncozott kezét magasra tartá,
Hogy a bitorlónak fejére sujtson:
Jutalma nyaktiló volt s hontalanság.
Ha van igazság, hogy történhetett?
Hiszen a zsarnok nem vett részt velünk
A honszerzés nehéz, dicső müvében.
S hogy türheted e megaláztatásunk
Igazság legfőbb őre, Alkotó?
Nem, káromlásra ajkam nem nyitom föl!
Bününk vala, bünhődnünk kelle érte,
S a népek alkotója oly kegyes volt,
Háromszáz évi szenvedés között
Nem engedé, hogy meggyilkoljanak.
Prófétáit elküldé rendre hozzánk,
Küldé Zrinyit, Bethlent és Bocskait
S Rákóczit, akik váltig biztatának,
Váltig kiálták: Félre csüggedés,
A megváltásnak el kell jönnie!

És im, a megváltás megérkezett!...
Eljöttél végre, óh magyar szabadság,
E nagy napon születtél újra nékünk,
S kiket megváltál, áldjuk szent neved!

Im, egybegyültünk ismét, honfitársak,
E nagy napon együtt vagyunk megint;
Vezérle vágya hő imádkozásnak
S a hol most állunk, szentegyház a hely.
De ne feledjünk egyet, társaim,
A megváltó szabadság azt kivánja,
Hogy mi, szülöttei ez egy hazának,
Becsüljük egymást és szeressük is.
Oh, annyikép imádjuk istenünket
S ez régi átoksuly szegény hazánkon,
Ez átkot áldássá teremtjük akkor,
Ha a magyar haza oltárain
Kivétel nélkül egyként áldozunk.
És annyiféle nyelv emlőin élünk!
Még régibb átok ez szegény hazánkon.
Ez átok is áldásra fordul akkor,
Ha honszerelmünk egy s leganyaibb
Nyelvét beszéli s érti minden ember.
Becsüljük hát s egymást szeressük is,
A megváltó szabadság ezt kivánja,
S ha teljesitjük: üdvözül a hon!