Vári Fábián László: Téli táj koporsóval

Fölöttem tűz és jég alattam,
fogaim bilincse összekattan,
a nyelvre pecsétet üt a szó,
a soha ki nem mondható,
pedig csak nem is ágyúszó.

Kényszerülök kibírni ébren.
Fölcicomázva jégcsipkében
hová indulhatnék, merre?
Az ég szép homloka beverve,
és dől a hóhalál kegyelme.

Fogadjuk méltón, ünnepelve,
ki sudáran, ki térdepelve,
míg meg nem őszülünk egészen
e velőt szaggató jégzengésben.
Ki suráran, ki térdepelve.

S ahol a legbujább a tél,
egy gazdátlan koporsó földet ér.
Oldalán vérben áll a szó,
a soha ki nem mondható,
ami csak nem is ágyúszó.

De kiragyogják a csillagok,
amire képtelen vagyok;
elmormolják a temetők,
visszhangozzák a harcmezők;
elárulják a hitszegők.

Azóta minden idióta
üszökkel írja ki a hóra,
mire az én kezem alkalmatlan,
fogaim bilincse összekattan,
mert fölöttem tűz és jég alattam.

                                                           1982.