Tornai József: Fogyóhold
Pokolnak és mennyországnak
ugyanolyan égő voltál,
nap-rémeket, éj-rózsákat
egyenlőn rámbocsájtottál.
Köszönöm, hogy néha láttam
isten csillag-szörny orcáját
s hogy fekete haj-orkánban
szívemen a démon átszállt.
Ébredtem dróttüskés ágyon,
aludtam el mályva-ölben.
Voltál ünnepem és gyászom,
vonyításom-nevetésem.
Amit szerelemnek hívnak,
csak a pohár tükörképe;
majd a mérget ha kiittad,
buksz le a halálos mélybe.
Gyémánt egyszer, másszor göröngy:
hol jeged, hol zsarátlásod,
nem számolgattad a gyönyört,
átkodon ha vágyad átforrt.
Lettél oroszlán, két-szivű,
lettem üldöző s üldözött:
boldog futás és keserű
bolyongás sörényed között.
Szomjaim csillapítója,
nyárson, parázson gyötretőm,
énekem taván vitorla:
túlléptél a féreg-időn!
Mert az többé nem létezik,
az az asszony csak egy fantom,
kinek én fűzfa-ujjait
mellemen még kitapintom.
És akkor még fölcsap a láng,
ész és ösztön tép egymásba,
s úgy sírok valaki után,
ki már létem éjszakája.
Kopár homoktájak szélén
üvölt a szám fogyóholdja,
lobog a sóvárgás-éjfél:
hiányod ki nem olthatja.