Szabó Irma: A gyertya
szökken fel a Templom terében.
Karcsú, nyúlánk – mégis erő
árad belőle;
nem szóródik széjjel – merő
önátadás a léte.
Lobogó lángja, mint a tű
összpontosított, egyhegyű.
Mindenhatóm, add meg nekem:
úgy fogjam össze életem,
mint ez a tiszta gyertya itt
készenléte sugarait.
Nem habozik, nem tétovázik,
eltékozolja önmagát.
Nem bánja, hogy megsemmisül,
mert amit ily módon remélhet –
több élet:
olvadékony viaszát
feláldozza az önemésztő szeretetben,
hogy fénnyé
és hővé alakuljon át.
