Endrődi Sándor: Hideg esték
I.
Az őszi hideg korán lecsapott,
Egyszínű felhők födik e napot.
Búsan fütyörész az északi szél.
Csörömpöl a lomb, hullong a levél.
Aztán megered, és zuhog, ömlik,
Egész napon át, alkonyig, estig,
Ki se vágyunk már, jobb a szobába,
Tűnt fény sugarát űzve az árnyba’.
Ah milyen más volt, mi szép, mi csodás
A tavaszálom, a rózsanyílás!
Hol van a hő nyár? Hol a kikelet?
A szív, a világ most mért hidegebb?
Ott van a kályha, régi barátunk,
Fölmelegíti majd a magányunk.
Szemügyre vesszük a jó öreget:
Kibírja-e még a hosszú telet?...
II.
Bár fogy a tűz, még izzó a parázs,
Megvan az érzés, csak a színe más.
Nem susogó lomb: néma levelkék,
Nem piros élet: sápatag emlék.
Húnyóban a nap. Nőnek az árnyak.
Ami virág volt, íme, lebágyad.
A legetekben nincs mi marasszon,
Hűs szél fütyürész sárga haraszton.
Hogy elsuhan, elillan az élet!
Hév nyara zord tél, harmata dér lett.
Mint temetőrém, hallgatag, árván
Bolygok a multak puszta magányán.
Szívem ki-kigyúl, néha megárad,
Kráter, amelynek vésze kifáradt,
Forr, de fölötte – bár tüze éget –
Mind több s hidegebb s hamuréteg…
III.
Duruzsol a tűz, pattog a kályha,
Belemélázunk hosszan a lángba.
Húzodj’ csak ide hozzám közelebb!
Mily szép ez a fény! mily jó a meleg!
Künn zúg a vihar, és tombol a tél,
Nagyokat rikkant az északi szél,
S végig a rónán, a bércek alatt,
Söpri, sodorja a sűrű havat.
Egyszerre mintha – szinte csodásan –
Nem is ülnénk már itt a szobában,
De – fázó lelkek – búsan, fehéren
Künn bolyganánk a hóban, az éjben.
Csak törekedünk előre, tovább,
A hideg, a nagy sivatagon át;
Köröttünk a hó mindent betemet,
Nincs sehol út már, mely visszavezet…