Török Sophie: Ura vagy minden fénynek...

Hogy távolodsz! hogy távolodsz és
halványodsz én kedvesem!
Emlékezetem erős rácsából
építek neked kalitkát, hogy
megfoghassalak – de minden résen
elszállsz mint a pára, már csak
foszlányokat tépek belőled,
jaj tűnsz és foszladozol, mint a
felhő, mint az illat – hová ássalak?
hová ejtselek, hogy egészen
el ne tűnj belőlem
drága valóság?

Sohsem éltünk egymásért biztosan,
mindig csak féltettelek, csak
reszkettem érted, veszendő
életedért. S ahogy látnom kellett
megütött testedet, ahogy láttam a
romlást szemeidben, didergő szívvel
láttam közeledni halálodat –
e szörnyűt most újraélet! amit örökre
enyémnek reméltem, emléked is
beteg már. Kezei hűlnek és szeme
fekete-árkos. Szíve kihagy és ereje
lankad, akár az élő – lassan
úgy pusztul utána emléke is.

Erőm volt kevés?
Vagy szertetem gyenge?
Oh nem – te vagy erős Isten!
Halálnak ura! Te pusztítod őt
még most is, a veszni-szántat, te
pusztítod még bennem rejtező
titkos kis életét is hatalmas Isten!
Ki nem tűrsz életet rendelésed
ellen, ha föld alá rejtezik, ha pincébe
búvik is, rémülten menekülő csepp
létét sem tűröd, utánanyúlsz és
eloltod irgalomtalan.

Mert ura vagy te minden kicsi Fénynek!
Minden életnek Ura vagy – Halál Ura!
Oh, mit tettünk? hogy még a
síron túl is üldözöl és kiismerhetetlen
szívedet nem lágyítja meg
még egy kis életért esdő
áhítatosan könyörgő
Elgyötört szép tekintete…