Fényi István: A festő örök élete

A villamosról s a parasztszekerekről
 lopta haza az arcokat,
lelki iszákjába fejeket dugdosott,
mint a középkori zsoldoskatonák.
Ha jött, az áruházban pucérra vetkőzött a nép,
senki se tudta, hogy a legemberibb
mozdulatokat miért csinálja,
akit meglátott, sohase tudta meg,
mért maradt karcsú, mint a nyír,
vagy mért kopaszodott meg idő előtt.
Aki elindult szeme elé,
nem tudta, mért húzza homlokára aggodalmát,
mért hordja vállán az öröm madarát.
Mikor szeme kitágult,
kilátszott a meggörnyedt magzat az anyaméhből,
s egy lánynak a köldökére nőtt a nap.


Hogy elhagyta felesége, egy nyomdászlány lakásán
talált egy világos szögletet,
egész ősszel ott háltak csapatostól
a madarak, ágak, férfiak, lovak,
amiket vászonra fújt ujjai csövén át,
szél meg folyóvíz seperte szüntelen 
a rökamié oldalát.
Egy délután a lány kezében megállt
a kávéscsésze a mell magasságában,
 s többé sohase mozdult,
szája ránőtt a világra, lilán,
mint egy szál őszi kikerics.


Még lábadozott a vesekezelés után
a kórházban, amikor orvosa
egy lapot látott meg kezében,
férfifej, fára tekintő, háttérben folyóvíz,
egy szál papíron a világ a végtelenbe mozdult.
Itt a kórházban kapott egy félreeső
szobát műteremnek, jajgató nők,
hordágyon halottat vivő köpenyes férfiak közt,
mentőautók kapkodó tülkölése
közben festette tovább az örök életet.

szozattv


szozat a tiszta hang ajovovarosa hunyadikonf jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf