Váci Mihály: Sarkcsillagom!

/Szülőföldemen/

Gyermekkorból ittmaradt felhőket
   álmodnak felettem az egek.
Jegenyék lángját szítják a szellők.
   A könnytől ki óv meg engemet?

Szülőföld! E modern korban csúfság
   éri azt, kinek még fogain
recseg a hazai homok kvarca.
   Titkolom rólad-kelt álmaim.

Tengereken, világokon túlra
   vágynak a súlyuk-vesztett szivek.
Pedig, mit az ember itthon elveszt,
   földön, égen nem lelheti meg.

Hazám édes gravitációja!
   Csak vonzásod adhat súlyt nekem!
Hová mennék? Határaid közt is
   milyen nehéz meglelni helyem!

Mi lennék, ha te is elengednél?
   Szülőföld, hazám – sarkcsillagom!
Csodálok minden csillagot, holdat,
   de csak tehozzád igazodom!

Éj van. Nem látom, csak hallom őket:
   – sírva húznak vándormadarak.
Vágyik, vergődik, sóhajt az ember,
   lázadozik – s mégis hű marad.

Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének;
   van, ki már rakétán menekül.
Leborulok. Szívem melegíti
   a Földet, mely lassan, egyre hűl.

/1957/