Keresztury Dezső: Búcsú János úrtól

Hát Ön is itthagyott, amice Barta?!
Igaz, kitartott, amíg lehetett,
s jó hírét hű szívekben ébren tartja,
mi túlél bennünk, az emlékezet;
   különösen ha oly fából faragták,
mint Önt a Jóisten jókedviben: –
szabad szívének nehéz volt a hapták,
sok kínban forgott, végre megpihen.

Ön mindig a tisztaságot szerette,
tiszta mérkőzést, ha beöltözött:
jól megvizsgált sok kis tény közepette
vágyott ívelni szurdokok fölött;
   igazát mondta, mindig a magáét,
mert hittel beszélt mikor szólhatott: –
biztatták is, mint Nagyidán a dádék,
hű bajusztalant ordas bajszosok.

Barátom, s Te mindig bátran kiálltál,
(Gyulai Pál úr: kicsiny, de ohó!)
kerülgetett bár csel, kísértés, sárkány,
nem lengett ki benned a mutató.
   Inkább lenyelted méltó dühödelmed:
támadt is tőle gyomrodon fekély: –
már nem készt semmi, kedved ellen tenned:
békével fogad s csenddel a nagy éj.

Ha agg búcsúztat aggastyánt: van abban
szándék ellen is kis irónia,
de, gyengült bár: igaz szív lángja lobban,
ha jó baráttól kell búcsúznia.
   Suhansz a kinti-benti végtelenbe,
hol minden mérhetetlen nagy s parány,
hol semminek nincs kezdete, se vége,
és méltatlanság sincs, mert nincs arány; –

de itt maradsz: derék tett, kedves árny!