Sántha György: A puszta télen

Meghalt a roppant puszta.
A könnyes mennyei gazda
ráterítette a gyémánthegyek havát
és eloltotta a csillagokat,
amelyek ékítették
egyszerű ravatalát.

Pihenjetek bús páriák
   csöndesen, hűen, szabadon.
Veszélytelen szép ez az őskeleti
nyugalom.

Ki hallja itt most,
hogy bénult testeken tetemrehívón kiált
a tört vérfolt?
Ki látja ezt a csökevény hittel
s az Istenkegyelmébőlvalóság
maszlagával körülfüstölt,
háromfejű-sárkányőrizte
rablólovag középkort?
Ki látja, hogy itt öröktől fogva van
és uralkodik
a csalhatatlan és Krisztustalan kaszt?
Hogy akik bankóval akarnák
apasztani vagy dagasztani
a tengertörvényű népi sorsot:
a podvás szívű és kóceszű
színpadi feltámadáscsinálók
hogyan tolnák már nesztelen be
e csikorgó, óriás koporsót
valami hűs kriptaszagú, –
talán a dohos bécsi rendbe?

Az ám! –
   de már talán holnap mozdul a messze,
   a fákba és a Dunába dermedt fájás,
   valami elnyomott, titkos,
   új világteremtő mítosz:
   az ébredő föld millió szerszámmal
   fölzengő szerelme.
És egy halálparti, csöndes csárdában,
hol ócska képen honvád ruhában
robbanó vérével írja Petőfi
a barna rögre a szót: „Hazám!”
– olcsó karcostól gőzös-gőgösen
fölcsattan egy tortülő „földi”
lázadó ajkán a dal:
a pogány,
kemény,
kétségbeesett

„Sohse halunk meg!”