Tűz Tamás: Giotto

Hogy megérlelte jóízét a pillanatnak,
nem kérkedő színekkel rakta azt tele,
de mint a szilva, ha szerény kékjébe hamvad,
úgy gyúlt ki csöndesen a szépség fényjele.

Csak egy kézmozdulat, egy enyhe árny az arcon,
elég neki, hogy hírül adja, mit akar,
hogy gondolata zaj nélkül szárnyra kapjon,
szelíd eső gyanánt s nem mint a zivatar.

A kép az úr: határozott, megejt örökre.
Örvények csöndje ül alatta és fölötte
s míg önmagát föloldja, minden mást sűrít.

Tartalmasan forgatja hajló, lágy ecsetjét
s zavartalan derűvel szól a rajz, a festék,
míg ő a műben észrevétlen eltűnik.