Dsida Jenő: Csokonai sírjánál

"A Reményhez" című Csokonai-vers
dallamára énekli másfélmillió zarándok.

Hol bolyong a lelked,
            szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
            bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
            hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
            ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
            Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
            sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
            mozdulatlanul,
írott néma kővel
            szólni szótlanul.

Megmozdul a szellő,
            porladt rokonok
melléből lehellő, -
            zizeg a homok,
zizegnek a lombok
            és amerre látsz,
hajladozva bólog,
            reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben.
            Hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
            s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
            fekhelye vagyon,
teste régesrégen
            homok, dudva, gyom.

Minden ismerősid
            rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
            kollégyom-falak,
zargatták a költőt
            morc professzorok,
átkokat üvöltött
            mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
            száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár
            veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
            múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
            sebhedt szívedet.

Ám a tiszta hűség
            tovább megmarad,
mint a keserűség
            s a kemény harag. -
Mint eb, kit a gyatra
            gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
            megtér, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
            árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
            a halál előtt,
itt hulltál romokba,
            mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
            lázas testedet.

Merre leng a lelked?
            - szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
            dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
            megvert magyarok,
kikre ordas gondok
            szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
            ülik körbe, lásd:
akit senki sem vígasztalt,
            adj vígasztalást!
Etess meg ebéddel,
            adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
            bölcs magyar halott!

Meglendül a szellő,
            szólva száll a szél,
sírokból lehellő
            légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
            borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
            zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
            hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
            Végigrengenek
a sírok idővert
            korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
            szól Csokonai:

"Halld beszédem imhol.
            Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkol
            és ha már megölt
és ha házad, ólad
            füstölgő romok
s fut a föld alólad,
            mint a futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
            futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
            tartja a kezét,
ölelik, csittitják
            izmos és kerek
karjukkal, szorítják
            szívós gyökerek.

Halld: a tiszta hűség
            tovább megmarad,
mint a keserűség
            s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
            s napnyugtáig érsz,
százszor elbucsúzol,
            százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
            mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
            nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
            s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
            csontod és fogad.

Menj haza akácul
            s ha nyugonni tér
tested és aláhull,
            légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
            több már el se fér,
millió halott és
            milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
            ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
            míg el nem szalad,
szőjétek keményen
            ujra át meg át
s megkötött fövényen
            játszik unokád."

Elhallgat a szózat.
            Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
            Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
            Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
            jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
            vígy a homokon!
Induljunk, hogy hazajussunk!
            Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég,
            hűs esője sír.
Hazahív a hűség
            s otthonunk a sír.