Tóth Kálmán: Árpád sírja
A Kárpátok oldalában
Egy nagy fehér omladvány van.
Azt beszéli a nép róla,
Hogy ez nagy temető volna.
Nyugosznak ott régi hősök,
Keresztjük a törpe törzsök…
A leomlott négyszög sziklák
Évezredes, titkos kripták.
És a nyugvó hősök között
Árpád is, az elköltözött,
Ottan fekszik, de nem halva,
Meg nem halva, csupán alva.
Ha a lelkek órája ver,
Eljön paripája, – a pej,
S mint a szellem, olyan halkal,
Árpáddal a hegyre nyargal.
S Árpád vezér oda szállván,
Szétnéz az ő nyert országán,
Nézi, hogy van az ő népe,
Boldogan és itten él-e?
És ha egykor széjjel nézvén,
Nagy bajt látna az ő népén,
Ha valaki egyszer jőne,
Elvenni e hazát tőle:
Akkor Árpád kürtjébe fúj,
Meghallják a sírban alul,
És a sziklák meghasadnak
És vitézi föltámadnak.
Föltámadnak haddal, vésszeI,
Buzogánnyal, kelevézzel,
Kifeni mind nehéz kardját
S a hont újra elfoglalják.