Arany László: Hunok harca


/részletek/



Mikor ama zord hős, ura hunnak, gótnak,
Bálványa keletnek, ostora nyugotnak,
Viharos néptenger szigonyos Neptunja,
Mikor nagy Attila szemeit behunyta,
És sírba temették az isteni kardot,
Melylyel egész földet remegésben tartott:
Az uratlan nép, mely addig az ő fékén
Bujt vala egy nyájban, szótalanúl, békén,
Hún, alán, gót, svéd-faj, gepidák, herúlok,
Fejevesztett zürben egymásra tolúltak,
Nép néphez ütődvén, ide-oda zúgott,
Vad bonyolodásban napkelet és nyúgot – –
Míg rokon s ellenvér, – mint víz az olajtól –
Atyafi törzsekben vált ki faj a fajtól,
A szerte riadt nép rémült zavarából
Kiigazult lassan két rengeteg tábor,
S ki-ki ön-vérével: itt hunok, ott gótok,
Netán vize partján egymásra csapódtak…
Ne keresd a harctért, nincs sehol emléke,
Romja fölé nem szállt regemondó béke,
Nyomtalanúl porlik százezerek sírja,
Hagyományát nem volt élő, ki megírja.
A tusa mint gyep-tűz harapózott szerte,
S önnön emlékét is hamvval beseperte;
Nem lefutó ár volt, melyről, a hol átront,
Még a maradék is sok csuda-mondát mond:
Hanem az özönvíz, országokat rontó,
Nem marad abból név, esemény hirmondó,
Csak az enyészetnek néma, siket éje,
Mely betemet mindet s fövenyt hord föléje.


Ilyen özön volt az, iszonyú végirtás,
A hol egy öltő nép önmagának sírt ás!
Harc, hol a meghaltnak sem volt menedéke,
Harc, mit a síron túl sem követett béke,
Diadal nem végzé, halál szét nem vágta,
Túlélte az éltet gyűlöletök átka.


………………………………..


De azon éj óta, mint örök igézet,
Marad e két népen az iszonyu végzet,
Hogy soha góth s hun közt ne lehessen béke,
Küzdjön a két fajnak minden nemzedéke,
Örökösen egymást kínozva, gyötörve,
Leveretve százszor, soha meg nem törve,
S bár a kimerült test félhalva lerogyjon,
Szellemök egymástól nyugodni ne tudjon.
Életöket folyvást fenekedve töltsék,
Éjöket, napjökat zaklassa gyülölség,
Ha az egyik nyugszik, verje föl a másik,
Erejük fogytáig, lélek-szakadásig…
A harc foly az óta, földön, levegőben,
Százszor is a hun faj volt már kiveszőben,
Néha csak egy-egy folt, némi palóc, székely,
Messze hegyek mélyén bújva menekvék el,
De szorongó harcát, felhők magasából,
Figyelemmel nézé a szellemi tábor,
S ha erejök lankadt, ha bizalmok csüggedt,
Ha egész életök már imádságon függött,
Akkor riadó kürt harsog megin’ ott fönn,
Szellemi szergével Csaba vezér megjön,
Szállva alá a menny ívezetes hídján,
Amaz örök mívű, fényes Hadak-útján,
S védve marok népét, már-már kiveszőket,
Míg messzi keletről, újabb hatalommal
A magyar is eljött, megmenteni őket.


Jött legutolsónak, faja közt legvégűl,
S rá maradott e harc átkos örökségül;
Folytatja az óta, sem nyeri sem veszti,
Soha nem végezvén, mindig elül kezdi.
Folyt nyílt csata-síkon, bajnoki fegyverrel,
Folyt rejtve, falak közt, ravasz, álnok csellel,
Néha vérontással, majd tinta-özönnel,
Néha igen nyájas krokodilus-könnyel,
Néha reánk törtek irtani, pusztítni,
Máskor vad fajunkat szépen finomítni,
Mosolyos jósággal, békés olaj-ággal,
Kínálva bennünket csupa boldogsággal.


………………………………………...


Óh lesz-e segítőd? lesz-e ki megóvjon,
Hogy ez a föltúrt föld reád ne omoljon?
Le birod-e győzni az összetolúlt bajt?
Jön-e csuda ismét, védeni a hun fajt?
Mint eljöve egykor felhők országából
Fenn a Hadak-útján a szellemi tábor,
Mint földi csatákban Magyarok Istene,
Mint rabigádban is nagy nemzeti szellem,
Mentő hatalommal, nem földi erővel
Védett beözönlő népek hada ellen…


A haragos mennykőt! – De bizony nem védett;
El ne higyj valahogy ily mese-beszédet.
Mi megóvott eddig, nem bűv-csoda volt az,
Nem szellemi tábor s holmi privát isten,
De erőd, de kardod, de hazaszerelmed,
Mely vész idejében sutba nem ül resten;
Védett okos ildom, ép, józan, erős ész,
Akarat, mely bátran nagy célja felé néz,
Száz vészt kikerültél, rab-igád’ áttűrted,
Mi hajolt: hajlítád, a mi nem: eltörted;
Bölcsen az időkhöz idomúlni tudtál,
Ha szunyókáltál is, még el nem aludtál, –
Félre kishitűség: szégyen, ki most retteg.
Jön már az erősb kor: szavak után tettek.
Ál lelkesedésnek kezd fogyni határa,
Az üres hű-hónak lefelé száll ára;
Kezdj csak te dologhoz, vedd csak magad észre,
Fogd csak ez új fegyvert igazán két kézre,
Leld ki csak a csinyját, tudj vele jól bánni,
A régi hatvágást ezzel is kivágni:
S jöhet a hódító, nyiltan avagy titkon –
Tied ez a föld még, te vagy itt még itthon.



/1873/  


szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület